Mindenki szeret. És mindenkit szeretni kell. Én is szerettem. Igen, így múlt időben. Szerettem őt, teljes szívemből. De aztán különváltak útjaink. Megesik ez, gyakran, nagyon gyakran. Nem feledtem el őt. Képtelen lettem volna elfelejteni. Még most ö...
"Egyszerűen muszáj hagynom, hogy átéljem a fájdalmat, mert ha nem teszem, ha egyre csak elfojtom, igazából soha nem fog elmúlni."
/Paula Hawkins/
Gwyneth szemszöge:
Egész éjjel nem tudtam aludni. Reggel összepakoltam a cuccaim és buszra szálltam. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a szüleimhez pár napra. Ők nagyon örültek a látogatásnak. Rég nem láttam őket. Legalábbis nekem fényévnyire tűntek azok a napok, melyeket utoljára velük töltöttem.
Kinéztem a busz ablakán. Minden csak úgy suhant el mellettem. Majd a busz lassított és csigalépésbe haladtunk. El kellett ütnöm valahogy az időt. Eszembe jutott a naplóm. Amikor a ruháimat kerestem megtaláltam. Azóta nem írtam bele, hogy Nathaniellel elváltak útjaink. Csak úgy kinyitottam valahol és olvasni kezdtem...
Kedves Naplóm!
Ma összefutottam egy fiúval. Majdnem kinyírta magát. A neve Nathaniel Hussain. Kedvesnek tűnik. Igazából valamiért azt érzem nekünk találkoznunk kellett. Akkor abban a pillanatban....
Gyorsan továbblapoztam. Nem akartam emlékezni arra a napra és most minden újra életre kelt. Átlapoztam a következő oldalra.
Ma ismét láttam őt. Egy borzalmas matekóra után. Mármint neki volt borzalmas. Nagyon rossz kedve volt. Mégis meg tudtam nevettetni. Azt hiszem abban a pillanatban boldog voltam...
Felsóhajtottam és újból kinéztem az ablakon. Még messze voltam. De nem akartam tovább olvasni hogyan szerettem belé. Inkább a végére lapoztam.
Fehér hó borított mindent és a világ díszben állt. Alig vártam, hogy ajándékot adhassak neki. De ő összetörte a szívem. Miért? Miért velem történik ez?
Összecsaptam a naplót. Éreztem, hogy megint a sírás fojtogat. Emlékszem arra a sok elvesztegetett könnyre. Dühösen begyűrtem a könyvet a táskámba. Ám ekkor eszembe jutott valami. Imádtam rajzolni. Mindent lerajzoltam, amit láttam vagy csak eszembe jutott. Néha még most is. Mert megnyugtatott. Így hát elővettem újra a naplómat és egy üres oldalra lapoztam. Majd a vonalak azonnal kergetőzni kezdtek a papíron. Nem igazán figyeltem mit rajzolok, de aztán egy szempár nézett vissza rám. Felidéztem Evan arcát. De akkor újra, meg újra Nathaniel arca ugrott be és a kezem már automatikusan mozgott a papíron. Végül a képről nem Evan nézett vissza rám. Hanem Nathaniel.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Néhány óra múlva megérkeztem a szüleim házához. Ahogy beléptem olyan illatok fogadtak, hogy azt hittem sikítva ugrálok be a konyhába. A kedvencem volt, paradicsomos spaghetti. Egyenest a konyhába mentem. Anya nem vett észre, hiszen kulcsom volt és éppen énekelgetett is valamit magába. Szorosan átöleltem, mire ő majdnem elsikította magát.
-Jó ég Gwyneth! -tettetett haraggal fordult felém majd átölelt. -De jó téged újra látni!
-Apa hol van? -kérdeztem tőle.
-Hátul a kertbe. Hívd is be, mert kész az ebéd.
-Rendben!
Miután megebédeltünk anyával kettesben maradtam a konyhában. Apa nem sokat foglalkozott velem, de tudtam, hogy örül, hogy lát. Amikor Evanről kérdezett megnyugtattam, hogy minden rendben van. Anya viszont látta, hogy valamit elhallgattam. Az anyák nyilván megérzik ezt. De ő sem szólt, egész addig, míg apa vissza nem tért a kocsijának a javításához. Mindketten tudtuk apámnak mi a véleménye az egészről. Ő azt akarta, hogy egy gazdag férfihez menjek, aki eltart. És esetleg őket is, ha öregebbek lesznek. Persze nem vetett fel minket se a pénz. De elsősorban nem ezt szerettem Evanben. Ő mindig mellettem állt és tudtam bármi történjék is szeretni fog. De most Nathaniel felborította az életemet. Nem is kicsit.
-Szóval mi a baj? -kérdezte anya.
Mély levegőt vettem és kiegyenesedtem a széken.
-Emlékszel Nathanielre? -kérdeztem anyámat. Ő egy pillanatra ledöbbent, majd bólintott.
-Csak nem újra találkoztatok?
-De. Evan felvette és ő az egyik, akivel együtt kell dolgoznom. És egyszerűen nem tudom most mihez kezdjek.
Anyám elmosolyodott.
-Talán a legjobb az lenne, ha bevallanád magadnak mit érzel.
-De mi lesz apával? Mi lesz Evannel?
-Túl sokat foglalkozol azzal, hogy mi lesz másokkal.
-De őket is szeretem.
-Én megértem. De a szerelemben nem lehet mindig mindenki más kedvére tenni. Ott csak két ember van. Igazán őt szereted?
-Nem tudom.
-Miért, mert megbántott?
-Igen... De haragszom is, mert nem tudom kiverni őt a fejemből. Már épp mikor sikerült volna újra megjelent. Nem akarom az eddigi életemet felrúgni miatta. És azt sem akarom tudni mi történt.
-Meg sem hallgattad?
-Nem.
-De ő el akarta mondani.
-Megpróbálta. De én nem hallgattam meg.
-Talán meg kellene.
-Talán. -hagytam rá.
Kicsivel később felmentem a szobámba és elővettem a naplót. Majd egy másik füzetbe átmásoltam Nathaniel képét. Majd újra rajzolni kezdtem. Azt hiszem döntésre jutottam. Meg fogom hallgatni őt.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Másnap reggel sétálni mentem. A suli felé vettem az irányt mely két sarokra állt a házunktól. Hagytam, hogy átjárjon a fájdalom. Az, amit már annyira régóta éreztem. És kissé mintha a világ is szebb helyé vált volna akkor.
Thrudy nagyon utálni fogsz, de ez van. Részben, mert ez sem lett hosszabb sokkal másrészt a kövi fejezet nem lesz piskóta, de remélem azért neked is tetszik. :P
