Szerelmünk Szilánkjai

15. Fémszilánk: Az igazság ereje

"Egyszer bizonyára már mindannyian feltettük magunknak a kérdést: mit változtatnánk az életünkön, ha véletlen szerencse folytán visszamehetnénk a múltba? Milyen tévedéseket próbálnánk helyrehozni? Milyen fájdalmat, lelkiismeret-furdalást, megbánást törölnénk el szívesen? Lenne-e merszünk új értelmet adni a létünknek? Mivé válnánk? Merre tartanánk? És kivel?"

/Guillaume Musso/

Gwyneth szemszöge:

 Épp csaptam volna rá az ajtót, ám Nath hirtelen becsúsztatta a lábát közé és a félfa közé.

-Au! Na jó azt hiszem ezt megérdemeltem. De megőrültél?

-Menj el.

-Nem. -mondta és betolta az ajtót. -Azt akartad én mondjam el. Akkor most elmondom, ha akarod, ha nem. De talán jobb lenne, ha megmutatnám.

 Felé fordultam. A szemébe néztem. Ő az arcomat a két kezébe fogta és veszélyesen közel kerültünk egymáshoz. Még levegőt vennem is hirtelen nehezemre esett. A szívem pedig hevesebben kezdett verni. Elvesztem.

-Kérlek, Gwyn. Ha kell, ezután eltűnök az életedből és bármilyen nehéz lesz is, soha többé nem kereslek majd. Esküszöm.

Megint vegyes érzéseim támadtak. Tétováztam.

-Csak egy esélyt adj. Szükségem van erre az egy esélyre.

-Rendben. -mondtam. Ennyi. Feladtam a küzdelmet a saját ostoba büszkeségemmel. Nath arca nem lett nyugodtabb, csak feszültebb.

 Akkor volt alkalmam megtanulni, hogy vannak olyan pillanatok amikor a sors ránk bízza a döntést. De sokszor nem tudhatjuk, mit hoz a következő lépés.

 Szótlanul lépkedtünk egymás mellett. Időközben havazni kezdett. A leheletünk vastag párafelhőket hagyott. Nem igazán értettem Nath hova akar vinni. Átvágtunk a parkon, majd elsétáltunk a templom előtt. Eközben továbbra sem szólt hozzám. Majd zsivaj ütötte meg a fülemet. Olyan zsivaj, melyet már régen nem hallottam. Viszont annál jobban ismertem...

 Az óvoda fényes épülete szörnyetegként magasodott az ártatlan játékokat játszó gyerekek fölé. De a gyerekeket nem akadályozta meg abban, hogy önfeledt játékukat elkezdjék. Én akkoriban a csendesebb lányok közé tartoztam, aki mindennek örült, de a maga módján komoly volt. Viszont nem szerettem ott maradni. Jobb szerettem volna a szüleimmel lenni.

-Miért vagyunk itt? -tettem fel a kérdést őszintén semmi harag nélkül. Nath csak rám sandított, mintha csak egy pillantást lopott volna le arcomról. De aztán kifejezéstelen arccal figyelte a gyerekeket, majd előre mutatott. Követtem az irányt és tekintetem egy szőke hajú kislányon állapodott meg. A szívem összeszorult.

-Ő ott Lorelay. De mi csak Lorinak hívtuk... ő a lányom.

 Akkor villámcsapásként ért a felismerés. A telefonhívás, hogy sokszor hazasietett, mint például a kórházból is. Emiatt tudta Melanie magához kötni. Emiatt félt, hogy megharagszom rá. Nem kérdeztem meg miért nem mondta el, hisz tudtam. Kezemmel a kerítésnek támaszkodtam.

-Elmondhattad volna. -mondtam nyugodtan.

-Ne mond, hogy nem haragudtál volna.

-Talán haragudtam volna, de nem annyira mint így.

-Emellett... van egy húga is.

-Hogy?

-Épp most két éves.

 Két év. Két éve ment el Melanie. Itt hagyta Nath-et két gyerekkel és nem érdekelte mi lesz velük. Megszorítottam a kerítés rácsát.

-Azt hiszem.. bocsánatot kell kérnem. Ismét. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Meg kellett volna hallgassalak, együttérzőnek kellett volna lennem... -ám ekkor Nath a mutatóujját az ajkamra tapasztotta.

-Nekem pedig el kellett volna mondanom korábban. Így vagy úgy, megtörtént. Most már tudod. Nagyon haragszol?

 Válasz helyett csak átöleltem.

-Olyan hülye vagy! -dünnyögtem a kabátjába.

Ő megdöbbent. Éreztem. Majd átölelt és nevetni kezdett.

-Akkor te mi vagy?

-Valami hasonló. -mondtam, amikor kissé eltolt magától.

-Amúgy miből gondoltad, hogy van valakim?

-Hát... öö.. Az igazság az...

 Akkor elmondtam mindent. Vagyis nem egészen mindent, csak azt, ami tényleg nagyon fontos volt.

-Szóval féltékeny voltál?

-Nem.

-Pedig szerintem de.

-Ahj nem igaaz.

-Elpirultál.

-Nem is. Az csak a hideg miatt van. -hazudtam.

A hó egyre sűrűbb pelyhekben hullott, és mi még ott álldogáltunk a gyerekeket nézve. Amikorra tényleg fázni kezdtem.

-Meg akarod ismerni?

-Igen. De talán nem most. Nem érzem úgy, hogy ez lenne a legmegfelelőbb alkalom.

-Rendben. -mondta majd egy kis szünet után hozzátette: -Akarod, hogy hazakísérjelek?

-Gondolom nemsoká haza kell vinned őt.

-Igen, de..

-Neked vele kell lenned. És a húgával.. öhm..

 Erre elmosolyodott.

-Cori. (ejtsd: Kori - Cornelia -Kornélia .szerk)

-Igen, Corival.

-Mit csinálsz karácsonykor?

-Én leszek a mikulás. És bemászok a kéményeken.

 Erre ő felnevetett.

-Nincs még konkrét tervem. Úgy volt, hogy Evannel töltöm, de már nem.

-Hogyhogy? Összevesztetek?

-Nem mondanám. Inkább beláttam, hogy annyira nem illünk össze.

-Tényleg?

-Ühüm...

-Lenne kedved eljönni velem vásárolni?

-Na és a gyerekek?

-Ne aggódj. A szomszédban lakik egy idős házaspár ilyenkor mindig náluk vannak. Nem lesz gond velük.

-Menjünk. -mosolyogtam rá.

-Hétvége jó neked?

-Tökéletes.

-Akkor hétvégén találkozunk. -mondta és átölelt.

Magamhoz szorítottam, de szívem szerint még nem engedtem volna el.

Ahogy hazafelé sétáltam, jólesett, hogy kiszellőztethettem a fejem. Kissé sok volt nekem ez egyszerre, de megint boldognak éreztem maga. És aggódtam. Vajon milyenek a lányai? Jól kijövök majd velük? Te jó ég! És mit vegyek nekik? Na és Nathnek? Azt hiszem izgalmasabb idők elé nézek....

Na sziasztok!

Voltak gondjaim a fejezettel, de összehoztam. Az előzőben úgy éreztem túl dühösre írtam Gwyn érzéseit, de sztem én is ilyen lettem volna. Saját magam hergelném. Most meg nem tudom nem-e vettem ahhoz képest lazán. Na mind1. Várom a véleményeteket, nagyon kíváncsi vagyok akár arra is, hogy ti hogy írtátok volna, mit javítanátok.

Köszi előre is! Pusszancs!!!