Fine [Legolas Fanfiction]

⑦

Végül elengedett, megragadta a karom, és elindultunk a vacsora helyszíne felé.

Kellemes, halk, lágy zene szólt. Fuvolán és hárfán játszottak udvarunk tündéi, az erkélyen. Legolas végigmérte az embereket, gondolom Lucast kereste, hiszen én vele szemben ültem. Lucas nincs itt szerencsére, ezért nyugodtan folytatta a vacsoráját zöldfülűm is. Már a vacsora vége fele jártunk amikor megpillantottam Lucast a lépcsőn. A mellettem lévő szék mögé állt.

- Megbocsájtasz barátom? - állította fel a mellettem ülő fiút.

Leült mellém, a fiú pedig az leült egy üres székre.

- Ez nem volt szép. - mondtam szemrehányóan.

Lucas mintha mit sem hallott volna, nyugodtan kezdett bele a vacsorájába, mint aki jól végezte dolgát.

- Mondom ez nem volt szép! - emeltem fel a hangerőm.

- Elsőre is meghallottam. - válaszolta.

Kifújtam a levegőt, majd felálltam az asztaltól. Nekem ennyi elég volt.

- További jó szórakozást kívánok mindenkinek. - mondtam miközben elindultam.

A szobám felé vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót, beléptem, majd lefeküdtem az ágyra.

Elegem van ebből a tuskóból. Látni sem akarom. Inkább ki se megyek!

Levettem a cipőm, az ágyam mellé tettem, majd lehúztam a ruhám és az ágyamra dobtam.

Felvettem egy bézs, csipkés felsőt, és egy lenge kis nadrágot, tökéletes lesz az este további részére, az alvásra.

Bebújtam a takaró alá, eloltottam a lámpásokat, és lefeküdtem aludni. Tudtam, hogy nem vagyok álmos, és elaludni képtelen leszek, de próbáltam úgy tettetni ha akár édesapám meglátogatna.

Hallottam, hogy kinyitódik az ajtó, majd becsukódik. Gondolom apám nyitott be, hogy megnézzen.

Lépteket hallottam. Könyörgöm, bárki legyél csak ne Lucas. Éreztem, hogy besüllyed az ágy mellettem. Két ujjat éreztem meg az arcomon, simogatott. Jó érzés volt, álomba tudott volna ringatni. Fény jelenlétét éreztem, felkapcsolta az egyik lámpát a látogatóm.

- Tudom hogy nem alszol. - hallottam meg Legolas suttogását a fülemben.

Elmosolyodtam.

- De honnan? - nyitottam ki a szemem.

- Megérzés. - mosolygott.

- Hercegnőm, te már pizsamában vagy? - kérdezte meglepetten, mikor megpillantotta ruha viseletem.

- Még fiatal az este, most kezdődik minden! A bál, a zene, most kezd el élni a kastély! - mondta lelkesen.

- Él nélkülem is. - motyogtam, miközben elkapott egy hamis ásítás. Próbáltam tettetni, hogy fáradt vagyok.

- Sokat gyakoroltad? - kérdezte.

- Mit?

Nem kaptam választ, csak elmosolyodott.

- Táncolni se szeretnél? - kérdezte lebiggyesztett ajkakkal.

Olyan nevetséges, ahogy próbál kicsalogatni.

- Amíg Lucassal egy épületben leszek, addig én itt maradok.

- Mi lenne ha mi máshol táncolnánk?

-  Micsoda? Hol? - kérdeztem.

- Nekem van egy ötletem.

- Hiszen pizsamában vagyok! - mutattam a felsőmre.

- Zavar a táncolásban?

Meg sem várta reakcióm, megfogta a kezem és kisétált a szobámban. A folyosón a bálteremből szóló zene visszhangzott. Hideg volt a kő, hiszen én mezítláb voltam.

A vízesés felé indult, majd a pavilon közepén megállt. Megragadta a derekam és elkezdett lépegetni. Én követtem lépéseit, majd összekulcsoltam a kezünket. Így lépkedtünk a vízesés felett, a halk zenére. A hold világította be a talajt, gyönyörűen csillogott a márvány ami jéghideg volt, bár ez volt a legkevésbé érezhető jelenleg.

Túlságosan elmerengtem a gondolataimban és megbotlott a lábam, és elestem. Legolas kinevetett, én meg csak ültem a jéghideg kövön.

- Ne nevess ki, ez nem vicces! - próbáltam a lehető legsértődöttebben mondani ezt a mondatot.

- Ne haragudj hercegnőm. - mondta, majd felemelt, és a padra tett.

Szeretem amikor így hív. Mintha a hercegnője lennék valójában.

A holdat bámultam, csendben elmerengtem. Mennyi tünde van itt aki csak az én kedvemért jött ide el. Hiszen a tavasz köszöntő bál a megújulást, és a tisztaságot jelképezi. Ezért szokta a legidősebb lánya a bálokat szervezni.

- Min gondolkozol? - kérdezte a zöldfülűm.

- Különös a sors. - motyogtam.

- Mutatok valamit, kövess. - majd felpattant.

Meglepődtem,de elkezdtem követni, nem volt más választásom.

A bálterembe ment. Nem, én oda nem megyek be. Hangos volt a zene, kintről lehetett hallani, a sok ember hangját. Lucas nevetése csapta meg a fülem.

- Mi újság kicsim, felkeltél? - kérdezte nevetve, míg leült a szökőkút szélére.

- Még így is jobb a külsőm mint a tiéd. - majd odaléptem hozzá, jó szorosan.

- Az biztos. - vigyorgott kajánul.

Közel hajoltam hozzá, mintha meg akarnám csókolni, majd azzal a mozdulattal belelöktem a szökőkútba, majd sarkon fordultam. Legolas az ajtó előtt állt dermedten.

- Mehetünk? - kérdeztem, majd elindultam befelé, de éreztem, hogy húz.

- Hé, hé kislány, nem oda megyünk.

Összevontam a szemöldököm.

- Elrondtól kértelek el, azért mentem be.

- Hová megyünk?

- Titok. - mondta titokzatosan.

- Bekötötte a szemem, majd elkezdett húzni, vakon követtem.

Lépcsőkhöz értünk, bukdácsolva feljutottam rajtuk. Fű csiklandozta a talpam, majd megint hideg szilárd talajhoz értünk mégis hová visz?

Megálltunk. Levette a szemkötőm egy pavilonhoz hozott, ahol lyukacsos a tető, és tökéletesen látszik az égbolt.

- Milyen gyönyörű az égbolt. - mosolyogtam.

Hátulról átkarolt. Olyan jó volt a karjaiban lenni, megnyugtatott. Csöndben álltunk, és bámultuk az égboltot. Amikor nem bírtam tovább, megpördültem a karjaiban, és megcsókoltam. Több volt ez, mint köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erősen magához ölelt, s visszacsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akartam maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Szükségem volt rá, mint a vízre... a levegőre... a földre... a tűzre... Ő keltett életre, és ő éltetett.

Javítva: 2017.08.20.