Same Time Imprinting(Twilight Saga Fanfiction)

5. fejezet (R)

Lassan húzza mosolyra a száját. Én pedig egyre csak a mozdulatot figyelem, mintegy megbabonázva, mire azt veszem észre, hogy Jake már előttem áll. A megdöbbenés, a zavar és az izgatottság különös elegyétől egy hang sem jön ki a torkomon, csupán a végtelen mélybarna tengerbe bámulok, mint egy megdermedt áldozat, aki csak süllyed és süllyed...
- Megtisztelnél azzal, hogy halhatatlan életed első táncát nekem adod? – kérdi lágy hangon Jacob. A kérdése kizökkent a dermedt állapotból, így egy halvány mosoly kíséretében bólintok. Körbe pillantok, és a lépcső oldala mellett álló asztalra helyezem az ide vezető „térképet". Jake a kezét nyújtja felém, ujjaimat a tenyerébe csúsztatom. Egy határozott, ám finom mozdulattal közelebb von magához. A már rabul ejtett kezemet az ő kezével együtt feljebb emeli. A másik kézfejemet is lágyan érinti meg, majd a vállára helyezi, amiben muszáj is megkapaszkodnom, ugyanis a keze, amely az imént a vállára tette a jobb kezemet, a hátamra siklik. Markáns, erős ujjait érezve a meztelen hátamon, furcsa, ismeretlen érzés kerít hatalmába. Valami különös bizsergés fut végig a testem igen különös pontjain. De mintha egy pillanatra ő is megremegne.
A zene,mintegy éppen erre a pillanatra várva, halkan csendül fel a háttérből, majd egy kellemes hangerejű dallammá erősödik.
Felemelem a tekintetem, és összekapcsolom Jakével. Ahogy elindítja a lépést, még közelebb von a csupasz hátamra tett kezével. Már szinte ugyanazt a levegőt lélegezzük be, olyan kicsi közöttünk a távolság. A zene dallamára keringünk, egészen szabályos, keringőre emlékeztető mozdulatsorokkal. Apa ugyan tanítgatott táncolni, most mégis egyetlen lépésre sem emlékszem. Csakis Jacob vezetését követve táncolok. Nem is figyelem, hogy hogyan vagy merre, olyan mintha a testem magától követné Jake-ét, mintha erre lennének programozva. Hogy egymásra hangolva, együtt, csaknem egyszerre mozduljanak.
Az arcát figyelem. Minden rezdülését, minden ráncát, minden szőrszálat az arcán megvizsgálok most, hogy ennyire közel lehetek hozzá. Figyelem az ajka enyhe barázdáit, a szája szegletét, mely arra utal, hogy somolygását próbálja elfedni. Figyelem határozott arcéleit. Figyelem a mélyen ülő szemek alatti ráncokat, melyek a már említett elfojtott somolygás újabb árulkodó jelei. A rendezetlen sötét tincsek, némi sikertelen megzabolázást mutatnak, ami pedig nekem okoz egy elfojtott mosolyt.
Jake hirtelen elengedi a hátam, és egy kissé eltolva magától, megpörget a tengelyem körül, viszont eközben egy percre sem enged el a mélybarna íriszeivel. Amint a keze ismét a hátamra kerül, ezúttal mintha kissé lejebb, inkább a derekam felé, megszólalok.
- Szóval 18 szál tulipán. – lopva pillantok a nadrág zsebébe csúsztatott ezüst szál tulipánra.
- Az ajándékod első része. Igen. – hangja kicsit rekedtes, és mintha némi izgatottság bujkálna benne. Az első része?
- Jacob mit tervezel még? Tudod,hogy...

- Igen, nagyon jól tudom, hogy utálod a meglepetéseket. – vág lágy hangon a szavamba, majd szinte suttogva folytatja. – De azt szeretném, hogy ez legyen a legboldogabb születésnapod. – majd újra megforgat, én pedig csak a tekintetébe kapaszkodom, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom. Azt szeretné, hogy boldog legyek. Jacob örömet szeretne nekem szerezni! Egy aprót botlok, hála a csodás fehér magas sarkúnak,de ő nem enged elesni, csak szorosabban fogja a kezem, és támasztja a hátam. Ügyetlenségem teljesen zavarba hoz, lehajtom a fejem. Hogy lehetek ilyen béna, mikor vége nőként táncolunk együtt? És Jake úgy fogja a hátamat is. Aprót rázok a fejemen, hogy kiverjem belőle a negatív gondolatokat. Most az én farkasomra kell figyelnem, hisz kitudja mikor adódik még egyszer alkalmam ilyen közel kerülni hozzá. Lassan felemelem a fejem, és visszatérek abba a rabságba, ami úgy imádok. A barna szempár fogságába. Ő egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, az előbb is, és most is csak engem figyel. Testem minden egyes rezdülését figyeli. Zavarba hoz vele, már már ismét lesütném a szemem, de most valahogy nem megy! Úgy érzem, nem csak én estem rabságba..Talán.. mintha.. ő is fogságba esett volna. Az én mogyorószín íriszembe.
Érzem, hogy a keze megfeszül a derekamon, és óvatos mozdulattal közelebb von magához, én pedig szinte elfolyok a mozdulatban. Olyan közel állunk egymáshoz, hogy egymás leheletét lélegezzük be.
A dalban a nő, ezer évről, és egy ezer éve szerelmes emberről énekel. Én is így érzem! És hogy bárcsak még ezer évig tartana ez a pillanat, a szinte egymásba fonódott testünk, a táncunk. A dal, ahogyan a táncunk is, lassan véget ér. Rajtam pedig pánik lesz úrrá, hogy ő elenged, és talán sosem leszünk egymáshoz még egyszer ilyen közel. A dallam lassan lágyul, majd elhalkul. Ugyanilyen lassan Jake is lassít a mozgásunkon, majd megáll,de még nem enged el. Ujjai meglepő hirtelenséggel hagyják el a derekamat, perzselő forróságot hagyva maguk után. A zsebében lévő ezüst virágért nyúl, közben másik kezével leengedi összefonódott ujjainkat, melyeket egyenlőre még összefűzve tart.
- Csak kövesd a fényeket. – búgja, azzal a szabad kezembe nyomja a tulipánt. Összefonódott ujjaink lazulnak, aztán hirtelen az állam alá nyúl, nekem pedig őrült tempóban pillangók kezdnek verdesni a gyomromban. Rámmosolyog, majd gyengéden megcirógat.