Same Time Imprinting(Twilight Saga Fanfiction)

7. fejezet (R)

Nahuel. El sem hiszem, hogy tényleg itt van. Nem láttam azóta a bizonyos egyszeri látogatása óta, mikor létezésével megmentett engem. Engem és az egész családomat. Semmit sem változott 9 év elteltével, talán csak a haja lett rövidebb, meg mintha magasabb is lenne.
Az elmúlt években sok levelet váltottunk, ugyanis rengeteg furcsaságomat csak ő értette meg igazán. Sok mindent segített megérteni. Például hogy nem baj,ha néha az emberi ételt is kívánom. Mint ahogy most is. A hasam hangosan felkordult, mire ismét aranybarna szempárok vetültek rám.
- Mit szólnál, ha mindketten ennénk valamit. Én is emberi táplálékra vágyom – int a konyha felé mosolyogva Nahuel. Bólintok majd mutatom az utat a konyha irányába, ahol Esmee nagyi villásreggelije fogad minket. Az asztalon minden amit csak az emberek reggelire el tudnak képzelni megtalálható. Van itt mindenféle gyümölcs, tojásrántotta, palacsinta, ham&eggs, zsömlék, szamóca lekvár, mogyoróvaj, piritós, melegszendvics, kávé, narancslé, kakaó. Már attól eltelek, ha csak mindenen végig nézek. Valószínűleg azt is mindenki tudta, hogy Nahuel ma érkezik, mert más magyarázat nincs erre a nagy előkészületre. Ami valljuk be több mint sok, tekintve hogy csak két személyre kellett gondolni az étel elkészítésekor.
Nahuel elámul a rengeteg ételen, amelyek egy részét szerintem nem is ismeri. Készségesen bemutatok neki minden ételt, ő azonban csak a gyümölcsökből készít magának salátát. Én sem viszem túlzásba, két zsömlét kenek meg lekvárral, és azokat majszolgatom a narancslé társaságában.
A reggeli közben mindenféléről beszélgetünk, többnyire hogy milyen volt az ideút, milyen mostanában Chile, ki mivel tölti az időt, csupa egyáltalán nem fontos dolog. Legalább is a legfontosabb dologhoz képest. Hogy miért is jött pontosan? Mert sejtem, hogy nem csak személyesen akart boldog szülinapot kívánni.
A reggelink végeztével visszasétálunk a nappaliba, én pedig rászánom magam, hogy feltegyem a kicsit sem udvarias kérdésem.
- Meg ne sértődj Nahuel, de miért is jöttél pontosan? – ülök le Alice mellé, aki rosszalló pillantásokkal illet. Nahuel azonban nem sértődik meg, kedvesen rám mosolyog miközben a mellettem lévő karosszékben foglal helyet.
- Tudod van egy- két dolog, amit úgy éreztem jobb, ha személyesen mondok el neked. A teljes érettségeddel kapcsolatban. – komolyodik el kedves hangja. A családom egy emberként feszül meg
- A teljes érettségével kapcsolatban? Mégis mi fog történni? Mire kell számítanunk? – kérdi Anya, miközben idegesen lehunyja a szemét. Átnyúlok Alice nénin, és biztatóan a térdére teszem a kezem. Én próbálom megnyugtatni, aki az első szó óta komor tekintettel ül.
- Nem tudom, hogy észrevetted-e már,de egy két vámpír tulajdonságod elég erőteljesen fel fog erősödni. Lehet akár a szaglásod, gyorsaságod, látásod, hallásod .. – A vérszomjam! Teszem hozzá magamban, a Jacobbal közös csókunkra, és arra az eszeveszett állati vágyra gondolva, amit a vére váltott ki. Nagyot nyelek, és hármat pislogok, mert ahogy csak eszembe jut, újra úgy érzem, hogy elönt a vágy a vérének íze után. - .. Nekem például az erőm nőtt meg annyira látványosan, hogy még kevesebbet lehettem emberek közelében. – Összerándul a gyomrom. Mi van ha ez a vérszomj Jake után annyira felerősödik, hogy nem tudok majd meglenni a közelében? Vagy ami még rosszabb mi van akkor ha bántom? Alig észrevehetően megrázom a fejem, hogy kiverjem ezeket a gondolatokat belőle. Elvégre egyáltalán nem biztos, hogy a vérszomjam fog felerősödni. Ott van még számtalan más is. És eddig egy farkas vére sem csábított. Kicsit nyugodtabban figyeltem ismét Nahuel-re.
- És alább hagy majd ez? Vagy a többi is tovább fejlődik ehhez? – kérdi érdeklődve Nagyapa. Nahuel megrázza a fejét.
- Meg kell tanulni élni vele. A többi képesség is erősödik, de nem olyan erőteljesen mint az a bizonyos egy. Mindig ki fog emelkedni a többi közül, szabályozni és kezelni lehet, bár nem olyan elviselhetetlen szerintem. Főleg nem ebben a környezetben. – néz végig vámpír családom tagjain. Hát maximum leelőzöm végre Seth-et.
- Mi van még? – szólalok meg most először a lavinát elindító kérdésem után. A hangom tárgyilagos és komoly. Akár egy felnőtté. Mindenki felém fordul, hibrid társam pedig folytatja.
- Irónikus módon elkezdesz jobban és többször vágyni az emberi táplálék iránt. Néha olyan erőteljesen ahogyan egy vámpír a vérre. Az én szemem például néha feketére is változott ilyenkor, mint a vámpíroké. De ez elmúlik egy pár hónap alatt, míg a tested is lenyugszik és megszokja, hogy többet nem változik. Magamon körülbelül ennyit tapsztaltam, de nem gondolom, hogy más is lenne.Nem olyan vészes dolgok ezek, meg lehet szokni, de még is úgy gondoltam, hogy jobb ha személyesen közlöm ezeket. És úgy terveztem ha szükségesnek látjátok akkor itt is maradnék egy ideig, hogy segítsek ha felmerül valami a tünetekből, vagy akármilyen más szokatlan dolog.
- Ha tényleg nem jelent gondot, akkor hálásak lennénk érte, köszönjük. – engedi le eddig karba font karját a sarokban álldogáló Apa.
- Igen szerintem sem hátrány, ha itt vagy és segítesz kezelni Renesmee változásait. – ért egyet Carlise nagypapa is. A családom többi tagja is bólogat, és kivételesen nekem sincs kedvem ellenkezni.
- Biztosan kimerültél a hosszú út alatt. Az második emeleti vendégszobában lepihenhetsz. – teszi a kezét barátságosan Alice néni Nahuel vállára. Bólint, majd feláll, udvariasan megköszöni a reggelit, és a szíves fogadtatást.
- Gyere! Megmutatom merre van. – állok fel segítőkészen.
Mikor már kettesben haladunk a lépcsőn, kibököm azt, amiért tulajdonképpen felajánlottam, hogy felkísérem.
- És mondd! Szerinted az nem lehetséges, hogy esetleg mérget termeljek? – kérdem remegő hangon. Az egyetlen dolog, amit soha nem szeretném, hogy bekövetkezzen! Nahuel megáll az emeletre érve, majd elgondolkodva pislog a távolba.
- Nem, én nem hiszem, hogy az megtörténhetne.
Sóhajtva bólintok, majd végig simítok a fonatomon. Nahuel ekkor elkapj a kezem és az arcához emeli. Az érintése váratlanul ér, annyira, hogy nem is kapom el a kezem. Az ő keze meleg, és puha keretbe zárja az enyémet. Teafa szín szeme mosolyog, ahogy rámpillant.
- Megmutatod nekem az emlékeid a szülinapodról? – kéri kedvesen. – Emlékszem régen, alig beszéltél, szinte mindig így kommunikáltál.
Kérdésére villámcsapásként hasít belém a tegnapi éjjel, mikor Jake-nek akartam megmutatni az emlékeim, de ehelyett az övét láttam meg. Úgy kapok el a kezem Nahuel-éből, mintha áramütés ért volna.
- Talán majd később. Most pihenj, biztos elfáradtál a hosszú út alatt. Egy szélesebb mosollyal nyugtázza, furcsa reakciómat. A szobához kísérem, majd becsukom mögötte az ajtót, és a nappaliba indulok.
Apa és Anya meghitten ülnek a zongora előtt. Apa lágy, nyugtató dallamot játszik. Emett és Nagyapa futball meccset néznek a tévében. Jasper és Esmee komoly arccal sakkozik. Rose néni egy könyvet olvas a karosszékben felhúzott lábakkal, néha néha Emett bácsira pillantva. Alice néni egy adag vágott virágot rendezget a nagy vázában.
Az idilli családi délelőttöt az én nyugtalan érkezésem zavarja meg, amit Jasper azonnal megérez.
- Történt valami furcsa az este. - tördelem idegesen a kezem.
- Amellett, hogy egy farkas szerelmet vallott neked? – nevet Emett. Csak egy gyilkos pillantással illetem a beszólásáért.
- Mi történt? – veszi le a szemét a tévéről Nagyapa.
- Hát.. –kezdem lassan, miközben mindenki elszakad az addig folytatott tevékenységétől, és engem figyel – az este meg akartam mutatni Jake-nek egy emléket, de mikor megérintettem, akkor ahelyett, hogy ő látta volna amit mutatni akarok, én láttam az ő emlékeit.
- Hm. Ez elég érdekes. Megmutatod? – áll fell Nagyapa. Bólintok, majd odalépek hozzá, és a kezemet az arcára teszem, közben aranyszín szemeibe mélyedve.
Ismét nekem villognak be képek. Mindenféle régi kor váltakozik, látom a Volturi tagjait egészen más viseletben, régi korházakat, majd bevillan Esmee nagyi, Rose néni, Anya és Nagyapa megismerkedése, egy téli esti beszélgetés Apával, és amikor először mérte meg a magasságom.
Elkapom a kezem.
- Láttál valamit? – kérdi érdeklődve Carlisle.
- Ami azt illeti igen. Régi korok villantak fel, meg a Volturi, Nagyi, Apa, Rose néni, Anya. meg a végén én is. –vakarok meg a fejem. Nagyapa elgondolkodva hümmög egy sort.
- Nem konkrétan ezekre gondoltam, inkább magára a családra. Nagyon érdekes.
- És akkor most nem leszek képes többé én megmutatni az emlékeimet?
Ami azt illeti annak nem örülnék, hisz akármennyivel is többet beszélek már, azért még mindig jobban szeretek néha így kommunikálni. Mások emlékeit látni elég fura, ami irónikus tekintve, hogyha akarom ők látják az enyémeket.
- Nem hiszem, hogy ne lennél rá többet képes. Arról lehet szó, hogy a képességek idővel fejleszthetőek, fejlődnek. Én úgy látom most erőteljesebben kiütközik, hogy örököltél Edward és Bella képességeiből is. – néz rájuk szelíd mosollyal.
- De Nessi nem használ pajzsot szándékosan. – lép mellénk Anya.
- Szándékosan talán nem,de tudat alatt lehet. Más magyarázatot nem igen látok arra, hogy én nem láttam amit ő mutatni akart.
- Akkor lehet, hogy én is képes lennék megvédeni a gondolataimat Apa elől? – csillan fel egyből a szemem. Apa felnevet.
- Az is elég idegőrlő nekem, hogy Bella fejébe nem látok.
Azért néha elég idegesítő, hogy Apa minden gondolatomat tisztán látja. Ahogy most is. Ugye Apa?
Ő csak nevetve ingatja a fejét.

A délelőtt nagy részében a családommal kísérletezünk, gyakorolgatunk. Életük izgalmas képeit láthatom, amiért nagyon hálás vagyok. Mondjuk Apa és Anya romantikus képei nélkül meglettem volna. Nagyapa néhány rutin vizsgálatot is elvégez rajtam, majd közösen térünk vissza a családhoz, a nappaliba.
- Mi a diagnózis? Ugye nincs baj? – látom meg Rose izgatott arcát. Mosolyogva felveszem vele a szemkontaktust.
- Az nincs. Én azt gondolom, ennek a nem tudatos pajzsnak az lehet az oka, hogy talán Nessi most kicsit ki akar minket zárni a személyes gondolataiból. Mindenesetre ha fejleszti a képességét, talán még olyan emlékképet is láthatsz amelyet te akarsz. – teszi a kezét Nagyapa bátorítóan a vállamra.
- Na de azért a személyes gondolataidon túl, azért még zongorázol nekünk? – kérdi mosolyogva Alice néni. Mosollyal felelve a mosolyra bólintok.
Leülök apa mellé a székre, ahol már azért kevésbé kényelmes mint kisebb koromban,de még mindig ugyanolyan izgalmas. Az egyik sokszor játszott dallam indul el a fejemben, mire apa leüti az első hangokat. Rámosolygok. Ez a mi kis négykezeseink trükkje, amit senki sem tud. Két kezemmel leütöm a következő hangokat a szoprán szólamban, folytatva ezzel a dalt.
A dallam pedig csak kanyarog tovább, a mi szokásos összhangunk lévén.