Same Time Imprinting(Twilight Saga Fanfiction)

11. fejezet (R)

A tengerparti jelenethez ajánlott muzsika: (Fejezet eleje)

Lindsay Stirling: Lost Girls

https://www.youtube.com/watch?v=pWn7PYm-W90

Az idő megáll, a barna íriszek pedig még sosem tartottak ilyen szorosan fogva. Szóra nyitom a számat, viszont a hang egyszerűen a torkomra fagy. Könnyeim hűvös patakja szakadatlanul csordogál végig az arcomon. Tekintete fokozatosan lesz egyre riadtabb, látom ő is hasonló gondokkal küzd, mint én, ő sem tud megszólalni. Semmi pénzért nem engedné el szemeink láthatatlan kötelét, érzi, hogy ezzel erősebben tart, mintha ölelne. Ajka megremeg, az én erőm pedig elhagy.
- Ne-h-hara-gudj rám..- préselem ki magamból zokogva, azzal hátat fordítok, és még mielőtt az út teljesen elhomályosodna, neki iramodok.
A homok körül öleli meztelen lábaimat. A szél suhog a fülembe,én pedig levegőért kapkodom továbbra is. Ahogy egyre meszebbre kerülök Jake-től, a levegő úgy fogy el egyre inkább.
Nem bírtam megtenni, nem bírtam megmondani neki, hogy ne találkozzunk. Az agyam tudja, hogy csak így védhetem meg, viszont a szívem nem így gondolja. Azt gondolja, hogy így nem megvédem Jake-t, hanem talán éppen ellenkezőleg. Viszont most nincs helye talánoknak.
Ha Jake élete a tét, akkor biztosnak kell lennem a biztonsága felől. Mindig ő vigyázott rám, olykor a saját szükségleteit félre téve. Most azt hiszem rajtam a sor.. Bárcsak ne

másik felemről kellene lemondanom.

Már majdnem a hazaárek, alig pár méterre vagyok a cédrusoktól, de még az erdő széli fák nyújtotta hűs árnyékban,mikor hirtelen valaki gyengéden, mégis határozottan hátra rántja a karomat, ezzel megállítva. A csuklómat körülölelő forró ujjak, és a gyengéd,de határozott érintés csakis egyetlen emberhez tartozhat. Rettegés kap el, az egész testem lemerevedik. Az ujjak még mindig kellemes, ámde fenyegető bilincsbe fogják a karomat. Szabad kezemmel a vállamra teszem a táskám, majd megtörlöm a könnyáztatta arcom. Feltehetőleg kivörösödött szemmel bámulok a semmibe, majd egy hirtelen mozdulattal megfordulok, egyenesen foglyul ejtőm szemébe nézve.

- Nessie, az istenért!!..- Jake hangja mérges, az aggodalom azonban átpréselődik ezen is. - Biztos, hogy nem engedlek el addig, amíg nem mondod el végre, hogy mi bánt!
Átnézek a válla felett. A motorja tőlünk kissé meszebb parkol, a csomagtartón a sebtében össze pakolt piknik kosár hever, a kockás pokróc csücske kikandikál belőle. Amikor kiterítettük azt a pokrócot, nem gondoltam, hogy ma még ilyen komoly döntéseket kell hoznom.
Lágyan simítja meg a csuklómat a hüvelykujjával, rajtam mégis jóleső melegség fut végig. Elszántan a szemébe nézek, és belekezdek eddigi életem legnehezebb feladatába.
- Jacob! Tudom, hogy furcsán viselkedem már egy ideje. Ennek az az oka, hogy már jó ideje azon gondolkodom, hogy mennyire jó ötlet ez a dolog kettőnk között. Nem tudom, hogy összeillünk-e úgy igazán, mint ahogy te meg a bevésődés állítjátok. Kétségeim vannak, és szerintem most az lenne a legjobb mindkettőnknek, hogyha nem találkoznánk egy ideig, még kitaláljuk, hogy mi is legyen.
A levegő szinte jéggé fagy köztünk, Jake mégsem dermed meg, szemében sem a szomorúságot vélem felfedezni. Szótlanul mélyed a szemeimbe, és azt hiszem most először vagyok úgy vele, hogy nem tudom mire gondolhat. Nemcsak a levegő a percek is megfagynak, ő pedig még mindig tartja a csuklómat. Ha elenged mindennek vége.
- Jól van Nessi - hangja rekedtes, valószínűleg a hosszú hallgatás miatt- Tudom hogy nem ez a valódi ok, de hogyha ezt szeretnéd ám legyen. Akkor..- vállat von de a kezemet még nem képes elengedni. Vér ízét érzem meg a számban. A sajátomét. De még így sem vagyok képes visszatartani a kibuggyanó könnyeimet, melyek most halk folyóként csobognak le az arcomon. -.. Azt hiszem, most elmegyek. - óvatosan rászorít a kezemre, a forró bilincs meglazul, majd végleg utamra enged. De az a helyzet, hogy én nem akarok szabad lenni! Ennyire nem.
Elfordul, vállai megremegnek. A homályos könny fátyolon keresztül figyelem, amint felül a motorjára, és elhajt. Nem néz vissza. Egy pillanatra sem. Az én eddigi lélek jelenlétem pedig azt hiszem végleg felmondja a szolgálatot. A lábaim megrogynak, a földre zuhanok, és olyan hangos zokogásban török ki, hogy a közeli fán lévő madarak is elhallgatnak.
- Nessie?! Te mit csinálsz itt? - a hang gazdája alig hallhatóan közelebb lép. Érdes keze a vállamra simul, én pedig -ha ez még lehetséges- még jobban zokogni kezdek, hisz a személy most már biztosan nem az akit én szeretnék.