Miraculous: Emlékezés/BEFEJEZETT/

5.fejezet

Futottam, egyik helyről a másikra ugráltam. Egy háztetőn megálltam, hogy kifújjam magam. A kéménynek döntve hátamat ültem le. Térdeimet szorosan magamhoz
húztam és zokogni kezdtem.
Arcomból és számból még mindig ömlött a vér.
Nem bírtam felfogni, ami történt.

~Adrien~

Chloé megint rászállt Marinettere. Nem hiszem el, hogy hogy lehet valaki ennyire bunkó.
- Valami gond van?- mentem közelebb.
- Bolondokkal nem társalgok. Nem lehetsz annyira őrült, hogy itt vagyok én neked, te meg ezt a kétbalkezes majmot választod? Mondd, hogy csak viccelsz és azért csinálod, mert kedves vagy vele? Ugye csak a feltételes amnéziája miatt teszed?
- Foggd már fel, hogy Marinettet választottam!
Egy ideig még veszekedtem vele, amikor észrevettem, hogy Mari nincs bennt. Körbefutattam tekintetem a termen, de sehol nem találtam.
Faképnél hagytam Chloét, és barátnőm keresésére indultam. Az udvaron már senki nem volt. Lementem a lépcsőn. Azután olyan látvány fogadott, amire soha életemben nem számítottam.
- Ma-Mari....nette?- kérdeztem.
- A-Adrien e-ez nem az a-aminek látszik!
- Szerintem pontosan az.- hajtottam le a fejem.- Csak egy kérdésem van. Miért? Én tényleg kedvellek. Megmondhattad volna, ha nem így érzel. Barátok maradtunk volna. Te viszont elhitetted velem, hogy van esélyem, most meg......
Vártam egy kicsit, hátha válaszol. Titkon azt reméltem, hogy ez csak valami félreértés, de hiába álltam ott, Mari nem mondott semmit.
Nem éreztem dühöt, csak csalódottságot, és mérhetetlen fájdalmat. Megfordultam és elmentem. A mosdóban átalakultam, majd futni kezdtem. Nem érdekelt merre, csak minnél messzebb.
Az Eiffel torony tetején álltam meg. Szememet könnyek csípték. Még mindig nem tudtam elhinni, azt ami történt. Ezt hozta volna ki belőle az amnézia? Minnél tovább töprengtem, annál biztosabb lettem benne, hogy ez a viselkedés nem Marinettere vall. Legalábbis nagyon reméltem, hogy igazam van. Hagynom kellett volna, hogy megmagyarázza. Ha más nem választ kapok.
Elindultam hát Mariék háza felé.
Egy háztetőn megtorpantam. Hirtelen elszállt az a lelkesedés. Tudtam, hogy benne van a pakliban az elutasítás.
Mielőtt elindulhattam volna, halk sírást hallottam egy kémény mögül. El sem tudtam képzelni, hogy ki lehet. Odaugrotta., és legnagyobb meglepetésemre Mari ült ott. Fejét térdeire hajtotta, amelyeket kezével karolt át.
Mikor közelebb mentem, ijedten felkapta a fejét.
Az felső ajka és arca vérzett. Csúnya repedés éktelenkedett mindkettőn.
Szeme feldagadva vöröslött a sírástól, arcán könnycseppek keveredtek vérrel.
Egy ideig bámult rám, mintha fel se ismerne. Tekintete üres és üveges volt.
Átfutott az agyamon, hogy ez miattam van, de ekkor felállt és yoyo-ja után nyúlt.
Elkaptam a kezét, így nem tudott elmenni. Felémfordította fejét. Szeméből eltűnt az előbbi üresség, aminek a helyét fájdalom és szomorúság váltotta fel.
Elgondolkodtam, azon, hogy miért viselte meg ez az egész, hacsak nem Nataniel támadta le a suliban. Annyira akartam hinni, abban, hogy van esély. Egy újabb számomra kedves személyt nem veszíthettem el. Anya elment, nem tehettem semmit, de Marit nem hagyhattam.
- Mi történt az iskolában?- kérdeztem meg rettegve a választól.
Jobban zokogni kezdett, és hátatfordított nekem. Így kezdett bele.
- Én csak frisslevegőre vágytam a sok infó és Chloé után. Kimentem az udvarra, és leültem egy padra. Pár perc múlva Nataniel lépett mellém, megkérdezte, van e kedvem sétálni. Nem utasítottam vissza, ugyanis ez az első napom, nem akartam rossz benyomást kelteni magamról. Miután becsengettek, a falnak nyomott, és megcsókolt. A kezeimet lefogta, nem tudtam semmit tenni. A többit te is tudod. Nem csodálkozom, ha nem hiszel nekem, de távozásod után újra megcsókolt. Én ellöktem magamtól és leordítottam a fejét. Ekkor megütött. Ezért hasadt fel a szám és az arcom.- mondta végig alig artikulálva az ajkán lévő seb miatt.- Persze hiheted, hogy kitaláltam, viszont egyet tudnod kell. Te vagy a legkedvesebb srác, akit megismertem, a balesetem óta. Nem tudom, hogy ki vagyok, milyennek ismertél vagy ismertek a többiek. Az a Marinette, lehet teljesen más volt, fogalmam sincs. De én nem akarlak soha többé megbántani.- fejezte be sírva, majd lehajtotta a fejét.
Csuklója kicsúszott a kezem közül. Bámultam rá. Mégis volt esély.
- Viszlát Adrien!- nézett rám mégegyszer.
Ne menj!- akartam mondani, kiabálni, csakhogy egy hang sem jött ki a számon.
Utána kaptam, magamhoz rántottam és olyan szorosan öleltem, mint még soha senkit.
Éreztem kezdeti meglepődöttségét, éreztem, hogy egyreinkább hozzámbújik, és éreztem, ahogy rázkódik a zokogástól.
- Kérlek bocsáss meg!- suttogtam.
Felelet képpen, jobban mellkasomhoz bújt. Örökké így tudtam, volna maradni.
Halk csipogást hallottam.
- Ideje mennünk.- mondtam.
- Ne hagyj egyedül.- válaszolt erőtlenül.
Kezembe vettem arcát és magam felé fordítottam.
- Soha többet nem teszek ilyet!
Mari fülbevalója mégegyet csipogott. Megfogtam a kezét és húzni kezdtem. Pár perc alatt Marinette szobájába értünk.
- Jobb ha lemegyek a szüleimhez.- mutatott véres arcára.- Majd kitalálok valamit, de fertőtleníteni kell.
Teljesen kiment a fejemből. Nagyon dühös lettem.
- Ezt még nagyon megkeserüli!- szorítottam ökölbe kezemet.
- Kérlek ne!- ugrott mellém barátnőm.
- Állj félre Marinette!- kiabáltam rá.
Látszott rajta, hogy nagyon megrémült. Bűntudat hasított belém. Hogy tehettem ezt?
- Ad-Ad...rien?
- Kérlek bocsáss meg!- zártam újra karjaimba. Éreztem, hogy remeg. Belefúrtam fejem a vállába.- Nagyon sajnálom!
- Mi történt az arcoddal?- hallottam Mrs. Dupain-Cheng aggodó hangját.
- Anya?- rebbentünk el egymástól.-
A-az arcom?... Egy diák a falnak lökött és elestem.- hadarta el gyorsan.
- Jaj kicsim, gyere gyorsan, majd én segítek.
A szobában vártam rájuk. Plagg is előmerészkedet. Még szerencse, hogy volt nálam még egy ki camambert. Nagyjából tíz perc múlva vissza is jöttek. Ugyan barátnőm ajkával nem sok dolgot tudtak tenni, arca be volt kötve.
- Kértek valamit?- kérdezte az anyukája. Csak akkor vettem észre, hogy mennyire éhes vagyok.
- Hozol kérlek valami péksütit? Ja és olyan csokis kekszet.- kérte meg Marinette.
- Pillanat!- mosolygott kedvesen.
- Jobban vagy?- fordultam Marihoz, miután kettesben maradtunk.
- Hát ez a valami, amit anya rákent eléggé érdekes, de nem fáj annyira, csak bizsereg.
Megkaptuk az ételt. Csendben eszegettünk egymás mellett.
Végig kattogott az agyam. Nataniel nagyon felidegesített, ugyanakkor fájt, hogy nem voltam ott Marinette mellett, hanem elrohantam, meg sem hallgatva őt.
- Min gondolkozol?- húzta mosolyra a száját, ami inkább grimasz lett a sebek miatt.
Csak néztem rá, és azon gondolkodtam, hogy mennyire szép még így is.
- Lenne kedved holnap elmenni Alyaval és Ninoval az óriáskerékhez?
- Óriáskerék? Mi az?
- Egy olyan nagy kerék, forog, és fel lehet rá ülni.- próbáltam elmagyarázni, de még magamat is kinevettem.- Várj, mutatok egy képet.- vettem elő a telefonomat.- Látod, ezekbe lehet beülni. Nos van kedved?
- Igen jól hangzik, de Alyaék ha meglátják az arcom....
- Akkor azt mondod nekik, mint anyukádnak.
- Okés. Megkérdezem a szüleim. Mindjárt jövök.- sietett le.
Amint kilépett a szobából, megcsörrent a telefonom. Natalie hívott. Az utolsó üzenetet, amit hagytam neki tizenkettő körül írtam neki.
- Szervusz Adrien! Hol vagy?
- Marinetteéknél.
- Rendben, indulok érted!
- De... Nem tudnál még egy kicsit várni?
- Nem. Apukád, azt mondta nem találkozhatsz ezzel a lánnyal. Nincs időd arra, hogy barátnőd legyen!
- Hogy micsoda?!
- Sajnálom! Majd beszéld meg vele.
- Tíz perc és ott vagyok.- rakta le a telefont.
Egy ideig bámultam magam elé, és fel se fogtam mi történt.
- Mi történt?- hallottam egy idő után Mari hangját.
- Se-semmi, csak elbambultam, viszont mennem kell. Apám felhívott. Holnap délelőtt jövök. Mondjuk tizenegykor megfelel?- erőltettem magamra egy mosolyt.
- Rendben. Apáék megengedték. Alyáéknak írok majd oké?
- Jó.- öleltem meg. Alig bírtam belegondolni abba, ami otthon vár. Viszont elhatároztam magam. Nem tilthat el apám Marinettetől akármi történjen is.
Elbúcsúztam a szüleitől is, majd kimentem a pékség elé. Barátnőm is kikísért.
- Gondolkodtál már azon, hogy mi lesz, ha nem jönnek vissza az emlékeim?- kérdeze gondterhelten.
- Igen. Természetes igen, de ne gondoljunk erre. Biztosan visszatérnek.
- Ha mégsem?
- Akkor én leszek a világ legboldogabb embere, mert együtt leszünk, és mindent újraélhetünk.- próbáltam viccelődni.
Halvány mosoly jelent meg száján, majd szorosan hozzámbújt, én meg átkaroltam.
- Köszönöm!- suttogta.
- Mit?- lepődtem meg.
- Mindent. Segítesz nekem, kedves vagy velem, pedig neked is legalább olyan nehéz lehet, mint nekem, de te nem mutatod ki ha rossz is ez, hogy nem ismerlek fel.
- Téged nem zavar, hogy a szüleid most minket néznek?- váltottam témát, mert nem akartam az amnéziájáról beszélni.
- Nem, miért téged igen?
- Egyáltalán nem, csak azt hittem először felvezetnéd a témát nekik.- nevettem.
Ekkor befordult apám kocsija. Megállt a ház előtt, és kinyílt az ajtó. Még mindig öleltem Marinettet, de amint megláttam apámat kiszállni a kocsiból mindenemből kiment az erő.
- Jó estét kívánok!- köszönt kedvesen mit sem sejtve Mari. Én tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

Sziasztok!😊

Meghoztam a következő részt. Sajnos nem sokszor tudok majd hetente három rész is feltenni, de igyekszem. Remélem tetszeni fog.
Szép estét mindenkinek!

Annalulu🐞