Miraculous: Emlékezés/BEFEJEZETT/

8. fejezet

Úgy remegett, mint előző nap. Át kellett élnie szinte ugyanazt. Fél karommal átöleltem, és simogatni kezdtem a hátát.
- Kérem ne!- mondta Mari rekedten.
Natalie beszédre nyitotta a száját.

~Adrien~

Tudtam mit fog mondani. Haza akart vinni, ugyanakkor miután megszólalt ledöbbentem.
- Sajnos nem találtuk meg Adrient, de kaptam egy üzenetet amiben megmondja, mikor mehetünk érte és hova.- mosolygott.
Nem ismertem Natalienak ezt a kedves oldalát. Nem tagadom nagyon örültem neki.
- Köszönöm!
- Én sem pártolom apád ötletét. Nem kell eltiltson tőle.- mutatott Marinettere, majd beszállt a kocsiba és elhajtottak.
- Mi történt?- futott felénk Alya és Nino.
Egy ideig meg sem szólaltunk, csak meglepődve néztük az utat.
- Hahó! Föld hívja Marinettet és Adrient!- lengette meg Alya kezét a szemünk előtt.
Ekkor esett le, hogy még mindig barátnőmet szorongatom.
Neki is valami ilyesmi játszódhatott le a fejében, ugyanis elrebbentünk egymástól és zavartan motyogtunk valamit.
- Mi volt ez az egész Nataniellel és a titkárnőver tesó?- kíváncsiskodott Nino.
- Na meg az ölelés?- mosolygott mindentudó mosollyal Alya.
- Semmi!- mondtuk túlságosan is egyszerre.
- Aha, persze! Na mondjatok el mindent!
Mari nagyot sóhajtott és belekezdett.
- Mikor volt a balesetem, Adrien meglátogatott a kórházban, és segített. Mesélt az osztályról az életemről. Aztán megcsókolt, hogy lekoppintsa Chloét. Utána kiszaladtam, ugye az osztályból. Ő vígasztalt meg. Akkor mondta el, hogy valójában mit érez irántam.- zárta le gyorsan.
- Értem, de Nataniel?- kérdezte Alya.
- Hagyuk!- indultam el.
- Itt maradunk, amíg el nem mondod.- fogta meg a lány Mari csuklóját, de ő csak kirántotta a karját, barátnője karjai közül, és sírva elfutott.
- Ezt most miért kellett?!- bosszankodtam.
- Gyertek utána!- intett Nino.
Kis keresgélés után rá is találtunk. Egy padon ült.
- Mi a baj? Mondd nyugodtan!- mosolygott bíztatóan Alya
- Tegnap Nataniel leteperte Marinettet. A sebek miatta vannak az arcán. Megütötte.- foglaltam össze gyorsan.
- Miért nem léptél közbe akkor?- értetlenkedtek barátaink.
- Nem voltam ott.- hajtottam le a fejem.- Nem voltam ott, mert megláttam őket, és megharagudtam Marira. Nem hagytam, hogy megmagyarázza. Elfutottam.
- Ugyan, nem a te hibád tesó!- lépett mellém haverom.
- Miért nem mondtad el csajszi?
- Nehéz volt beszélni erről, mert.....mindegy.- pattant fel hirtelen.- Ne hagyjuk, hogy egy ilyen kis dolog elvegye a kedvünket mindentől. Menjünk pizzázni!- terült szét óriási mosoly az arcán.

~Marinette~

Megkönnyebülést éreztem, miután elmondtam a történteket. Annyira felszabadultnak és boldognak éreztem magam, hogy nem érdekeltek a történtek, csak élvezni akartam a napot.
- ...Ne hagyuk, hogy egy ilyen kis dolog elvegye a kedvünket mindentől. Menjünk pizzázni!
Nagyon örültem mindennek egész nap. A várakozást a pizzára, a sétálgatást, azt az egy-két túristát, akik megkérték, hogy fotózzák le őket....egyszóval mindent. De legjobban mégis az estét vártam. Nagyon kíváncsi voltam az óriáskerékre. Az viszont még odébb volt.
Délután jégkorcsolyázni mentünk.
Félve léptem a jégre. Barátnőm biztosított arról, hogy tudok korcsolyázni, a lábam mégis remegett.
Adrien már rég siklott, Alya Ninonak segített. A srác nagyon régen korizott, inkább Dj-skedni szeretett.
Tettem pár bizonytalan lépést.- Nem lehetsz ennyire félős. Párizst mented meg, a jégtől pedig berezelsz. Menni fog!- próbáltam bátorítani magam.
Hirtelen egy kezet éreztem a derekamon.
- Segíthetek?
Ijedten néztem fel, de csak Adrien kedves arcát láttam meg.
- Megijesztettél!- tetettem a sértődötett.
Látván arcát elnevettem magam. Először meglepődött, majd elmosolyodott.
- Ugye tudod, hogy ez aljas húzás volt?- ütött ujjával orromra.- Nem baj, majd még visszakapod. Most viszont gyere!- fogta meg a kezem.
- Adrien ne én ne......
- Nyugi tartalak!
Görcsösen kapaszkodtam a kezébe.
- Aú... A körmödet ne bennem élezd cicuska, ez fáj!- kacagott.
- Én cicuska?- vettem le szemem egy pillanatra a jégről, hogy a szemébe nézzek és megtoroljam ezt a "pimasz" megjegyzést.- Kikérem magamnak!
- Kikérheted cicám.- mosolygott olyan tenyérbemászó mosollyal, mint amikor bókolt nekem, még azelőtt hogy összjöttünk.- Várjunk, micsoda?!- fagytam le. Ez nem.....
- Mari jól vagy?- állított meg Adrien. Hangja aggodalmasan csengett.
- E-Eszembe jutott még valami.- próbáltam kinyőgni valami értelmeset.
Választ nem kaptam, csak egy óriási ölelést.
- Menjetek szobára!- halottam barátnőm gúnyos hangját.
Kinyújtottam a nyelvem majd elfelejtve addigi félelmem kergetni kezdtem.
- Megvagy!- rántottam Alya pulcsiján egyet, mire a földre került. Persze olyan mázlim volt, hogy elestem benne.
Lehuppantam a földre. Kikerekedett szemekkel néztem magam elé, majd óriási nevetésben törtem ki.
Felsegítettük egymást.
- Mi volt ez?- kérdezte még mindig kuncogva barátnőm.
- Eszembe jutott pár dolog.
- Hogy mi?- fehéredett el az arca.
- Mi történt?- jött közelebb a két fiú.
- Marinak eszébe jutott pár dolog!- újjongott Alya.
- Aztaa!- csodálkozott Nino.
- Ugyan mit vagytok úgy oda?- értetlenkedtem.
- Ez nagyon nagy szó!- karolta át derekam Adrien, amitől még mindig kicsit zavarba jöttem. Kicsit deja vu érzésem volt, a sok elpirulástól, de nem szenteltem ennek az érzésnek különösebb figyelmet.
Még egy órát korcsolyáztunk, majd elindultunk az óriáskerék felé.
- Itt vannak a jegyek!- nyújtott felénk három belépőt Alya.
- Végre!- mosolyogtam.
- Ennyire vártad már?- lepődött meg barátom.
- Igen! Nagyon kíváncsi vagyok már!- nyomtam egy puszit az arcára.
A sor hosszú volt de teljesen megérte!
A látvány ami elénk tárult, teljesen elbűvölt. Láttam az éjjszakai Párizst, a kocsikat, házakat és az Eiffel tornyot. Egyszerűen meg sem bírtam szólalni. Tátott szájjal figyeltem mindent.
- Hogy tetszik?- léptek mellém barátaim.
- Gyö-gyönyörű!- dadogtam.- Köszönöm nektek!- öleltem meg mindhármat egyszerre.
- Nincs mit csajszi, de leesik a szemüvegem, ha így folytatott!- nevetett barátnőm.
Leértünk, és kiszáltunk.
- Jobb lesz ha indulok.- mondta Nino. Megígértem, hogy nem maradok túl sokáig.
- Akkor menjünk!- karolt a fiúba Alya.
- Sziasztok!- intettek.
- Hello!- köszöntünk Adriennel nekik.
Fél kilenc volt, tehát volt másfél óránk hazaérni.
- Van kedved "őrjáratozni"?- kérdezte barátom.
- Oké! Hol alakuljunk át?- lelkesedtem be.
- Gyere!- kezdett futni.
Én is rákapcsoltam, így hamarosan be is értem.
Egy eldugott helyen átalakultunk. Felugrottunk a háztetőkre, majd így kezdtünk el ugrálni, futni az Eiffel torony felé.
Páran érdekesen néztek ránk, de nem sokan foglalkoztak velünk. Főleg nem Macskával. Fekete ruhája úgy beolvadt a sötétségbe, hogy ha nem lett volna szőke haja, teljesen elvesztettem volna.
Az építmény tetején megálltunk, onnan keztük el kémlelni egész Párizst.
Éppen megfordulni kédtültem, amikor valamibe megakadt a lábam.
Zuhanni kezdtem. A yoyo-m után kaptam, de ellendíteni nem tudtam, ugyanis valami kiálló fémben bevertem a fejem. Látásom elhomályosul, csak azt éreztem, hogy zuhanok a semmibe.

~Adrien~

Párizst figyeltem, amikor Marinette hangját hallottam. A következő csak zuhanó alakját láttam.
- Neeee!- kiabáltam, és utána ugrottam.
Megpróbálta elővenni yoyo-ját, de beütötte a fejét. Élettelenül zuhant tovább.
Szerencsére sikerült elkapnom, és botom segítségével landoltunk a talajon.
Letettem a fölre, és fél térdemre támaszkodva fújtam ki magam. Nem sokáig ültem így. Amint egy kicsit is levegőhöz jutottam, Marit kezdtem szólongatni.
Kisebb tömeg gyűlt körénk.
Mari élettelenül feküdt ölemben.
Az emberek egyre csak gyűltek. Könnyes szemmel nézte mindenki a haldokló Katicát.
- Kérlek!- suttogtam fél óra múlva még mindig. Már nem volt hangom. Szinte az elején kikiabáltam a torkom, így csak rekedtesen tudtam beszélni. Erre persze a sírás is rásegített.
A tömeg nőtt, az idő telt,a szemem kiszáradt, de Marinette nem mozdult.
Nem bírtam már sírni. Ekkor értettem meg, hogy a szomorúságnak van olyan szintje, amit már tényleg nem lehet kifejezni sem szavakkal, sem könnyekkel.
Fejéből nem ömlött a vér, egy karcolás nem látszott rajta, mégsem mozdult.
Visszagondoltam a napra, amit együtt töltöttünk, és megfájdult a szívem. Mit meg nem adtam volna, ha hatalmam lett volna az idő felett.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a tömeg oszlani kezd.
- Hát ennyit ér nektek a szuperhősötök?!- kérdeztem keserűen.- Az, aki az életét nem egyszer kockáztatva mentette meg ezt a nyamvatt várost? Az, aki harcolt a gonosszal?!- kiabáltam, amennyire tudtam.- Az, akit nem tudott megmenteni a társa, saját magától?- csuklott el a hangom.- Ha nem lett volna ott a lábam...
Mert ez volt a szörnyű igazság. Bogaram az én lábamban botlott meg.

Sziasztok!😊

Meghoztam a következő részt. Gondolom ilyenkor(0:15) senki nem olvas, de remélem holnap szántok rá időt.
Ezzel a résszel el is érkeztünk a könyv utolsó előtti fejezetéig. Ezt a történetet befejezve, nem tudom mit csinálok. Lehet folytatom a novellás kötetet, de lehet új különálló könyvbe kezdek. Van pár ötletem, így mindenképpen csinálok majd valamit.
Jó éjszakát kívánok!🐾🌙

Annalulu🐞