Miraculous: Emlékezés/BEFEJEZETT/

3.fejezet

Aznap óriási mosollyal az arcomon aludtam el.

~Marinette~

Mikor felébredtem, anya ült az ágyamnál.
- Jó reggelt kicsim!- mosolygott.
- Anya?- kérdeztem meg a biztonság kedvéért.
Hirtelen szomorúság suhant át az arcán, de ugyanolyan mosolyogva válaszolt. Kicsit szégyeltem magam.
- Igen én vagyok az anyukád.
- Sa-sajnálom.
- Semmi baj. Apa is jött volna, de mondtam maradjon a pékségben. Jó, ha ilyenkor eltereljük a figyelmünket.
- Pékségben?
- Igen. Egy pékséget vezetünk. Hoztam is neked valamit.- vett elő egy péksütit.- Ez a kedvenced.
- Köszönöm.- vettem el.- Mikor engednek ki?
- Ma este hazaviszünk. Pihenj pár napot, utána pedig felhívom a tanárnőd, és bemehetsz a suliba. Persze tanulnod is kell majd valamennyit, de a szünetekben, újraismerkedhetsz az emberekkel, délután pedig a barátaiddal elmehetsz valahova, ahol már jártál.
- Tudom, az segít.
- Nyugodj meg szivem, minden rendben lesz.- szorította meg a kezem.
Ezután mutatott pár képet, illetve mesélt egy-két dolgot a családunkról.
- Viszont most mennem kell.- kacsintott anya, majd az ajtó felé bökött fejével.- Mutasd be egyszer a barátod!
- De anyaaa!- ütöttem meg a párnával nevetve.- Ez övön aluli volt.
- Jó napot Mrs. Dupain-Cheng! Szia Marinette! Nem zavarok?- lépett be Adrien. Egyből elpirultam.
- Nem, nem éppen menni készültem. Igazad van Marinette, tényleg egy cseppet sem az.- kacagott anya, mikor látta vörös arcom, amitől persze még jobban hasonlítottam egy érett paradicsomra.
- Miről beszéltetek, hogy olyan piros lettél?- kérdezte a fiú, miután anyám távozott.
- Semmiről!- jelentettem ki kicsit hevesebben a kelleténél.
- Oké.- nézett rám érdekesen.- Hogy vagy?
- Jobban, bár semmivel sem tudok többet mint tegnap. Beszélgettünk a családunkról, de a felére sem emlékszem. Kicsit sok dolgot próbált a fejembe tömni. Ma este hazamegyek, és valamikor el kell kezdjek iskolába járni... Szerinted mikor menjek be először?
- Holnap péntek. Az egy laza nap, osztályfőnöki-, rajz-, ének-, tesi óra....az osztályfőnök el is kérne óráról szerintem, persze tekintettel a helyzetre, de pihenned kell. Szerintem leghamarabb hétfőn.
- Mi az az osztályfőnök?
- Ugye az iskolában tanárok tanítanak osztályokat, de minden osztálynak kell egy "főnök", aki megszervezi az osztálykirándulásokat és az osztály egyéb ügyeit. Az osztályfőnöki óra, az a tanóra, ahol minden dolgot ami érinti az osztályt, például egy esemény az iskolában, vagy egy veszekedés az osztálytársak között, azon az órán beszéljük meg. Érted?
- Hmm... Azt hiszem igen, de be szeretnék menni minnél előbb a suliba. Főleg, hogy mondtad, holnap egy ismerkedős napot is tartana az osztályfőnök. Kíváncsi vagyok már. A szüleim, pedig biztos elengednek, ha akarom...remélem. Közel lakok, anya mondta
- Hidd el, én is nagyon örülnék, sőt talán a legjobban, de jobb ha pihensz.
- Hogy érted azt, hogy a legjobban?- lepődtem meg.
- Mari, én...- akadt el a szava. Csak tátogott és nem jött ki hang a torkán.
- Te?
- Én féltelek. Nem akarom, hogy bármi baj legyen.- hadarta el.
- Mi lenne, ha van kedved persze, hogy holnap elém jönnél. 7:20-kor találkozhatnánk a pékségünknél.
- Oké.- mosolyodott el kedvesen.
Ekkor Alya rontott be, barátjával az oldalán.
- Szia csajszi! Jobban vagy?
- I-igen, de....
- Hoztam neked Fantát.- nyomott a kezembe egy fémdobozt, amibe egy szívószál volt.- Ooo... Szia Adrien! Mióta vagy itt?
- Hello! Egy fél órája körübelül. Kimegyek a mosdóba, amíg megbeszéltek mindent.
- Hogy érdeklődik utánnad valaki!- mosolygott sunyin Alya miután a srác kiment.
- Ő nem is... Mi nem, vagyis.... Ahhhh! Te mindig ilyen vagy?
- Szokj hozzá galambom!
Beszélgettünk barátaimmal a pár dologról. Kiderült, az osztályfőnök, Mrs. Bustier nem mondta el senkinek, hogy amnéziám van, mert azt akarja, hogy majd én meséljek el mindent.
Egy óra múlva mindhárman elmentek. A maradék idő hamar eltellt. Alig vártam, hogy megpillanthassam a házunkat és a szobámat.
Még a kórházban megkérdeztem szüleimet a másnapi iskoláról. Mindent persze az orvos előtt, aki mindezt helyeselte, látva nagy kedvemet. Azt mondta, ha ennyire akarok menni, nem baj. Anyáékat az is megnyugtatta, hogy Adrien elkísér.
Végre hazaértünk. Beléptem a házba. Kellemes érzés fogott el. Megnyugodtam, biztonságban Új éreztem magam. Felszaladtam a szobámba. Mindenhonnan Adrien képe köszönt vissza rám.
Na neeeeem! Ennyire nem lehetek belezúgva! Gyorsan lekapkodtam a képeket, és egy fiókba süllyesztettem.
Benéztem a szekrényebe, ahol sok félkész ruha fogadott.
- Ezeket te varrtad, vagy legalábbis elkezdted!- mutatta Tikki.- Divattervező szeretnél lenni.
- Azta! Egyenlőre, azt hiszem ezek a ruhák ilyenek is maradnak, mert jobb, ha csak egy dologra, az emlékekre koncentrálunk.
- Tikki, kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Milyen ember voltam?
- Marinette, jobb, ha a barátaidtól tudod meg először. Utána én is elmondom, hogy én milyennnek ismerlek, de ők nem ugyanolyan szemmel, látnak, mint én, mivel veled élek, teljesen máshogy viselkedsz velem akár.
- Értem. Jobb lesz ha lefekszem. Holnap nehéz napom lesz.
- Jó éjt Marinette!- köszönt el kwamim.

°°°°°

- Jó reggelt! Ideje kelni!- éreztem, egy kezet az arcomon.
- Hány óra van?- motyogtam.
- Fél hét van Bogaram. Kevesebb, mint egy órád van felöltözni és elkészülni.
- Jó Macska, csak öt percet még.
Várjunk! Macska?!?! Mit keresel itt?- ugrottam ki az ágyból.
- Ébresztelek. A régi Mari mindig késésben volt.
- Oh... Jó tudni, de neked akkor sem szabadna így megijesztened.
- Bocsánat!- nézett rám kiscica szemekkel. Ezen nevetnem kellett.
- Marinette mi történt?- kiabált fel anya.
- Semmi, csak láttam magamról egy vicces képet.- válaszoltam.- De megyek öltözni.
- Rendben szivem, a pékségben leszünk.
- Te pedig,- fordultam társamhoz.- ha mégegyszer ezt teszed...
- Oké, oké! Máskor nem lesz kedves ébresztés.- fordult el sértődötten.
- Jaj, én nem....- ijedtem meg.
- Ugyan, semmi!- nézett rám csintalan mosollyal.
- Te piszok!- dobtam rá a párnát, kacagva.
- Megadom magam!- emelte fel kezeit.
- Menj, majd a bejáratnál találkozunk!
- Viszlát!- távozott az ablakon.
- Nos, ideje, hogy megnézzem a ruháimat.- indultam el szekrényem felé.
Egy királykék gatyát választotta, egy kicsit bő szabású, barna pulcsival. A hajamat kiengedtem, hogy kevésbe látszon a kötés.
- Milyen?- kérdeztem meg kwamim.
- Nem romlott semmit a stílusérzéked!- felelte mosolyogva Tikki.
Ránéztem az órára, még volt tíz percem. Lementem a pékségbe, és bekaptam valami reggelit. Éppenhogy végeztem, Adrien nyitott be.
- Jó reggelt!
- Szervusz Adrien! Van reggelid?
- Nincs, de majd veszek valamit a büfében.
- Hagyad!- nyomott kezébe anya egy sütit.
- Köszönöm, de....
- Nyugodtan elfogadhatod!- folytotta bele a szót, ellentmondást nem tűrően.
- Induljunk!- húztam ki a fiút a házból.
Csendesen sétáltunk egymás mellett, amíg ismét meg nem csúsztam.
- Te nem tudsz vigyázni?- kapott el Adrien.- Gyere, segítek.- karolt belém, mire a szívem nagyot dobbant.
Nem arról volt szó, hogy tetszett, vagyis..... Teljesen össze voltam zavarodva, és a nagy kérdés sem hagyott nyugodni: amikor elestem, miért jött be a kórházba még éjjel is?
Elértünk a suliig.
- Szóval ilyen az iskola.
- Igen. Biztos van kedved ehhez az egészhez?
- Igen. Vissza akarom szerezni az emlékei, és ha ez segít...
- Oké, értem. Ha köszön valaki, csak köszönj vissza. Jobb, ha nem kezdesz kis monológba.
- Igazad van. Majd órán.
Először elmentünk a szekrényekhez, és letettük a cuccainkat. Legalábbis Adrien. A szekrényeken számsor volt, én meg nem emlékeztem rá.
- Nem rakod be a kabátod a szekrényedbe?- nézett rám érdekesen.
- E-elfeljtettem a számkódot.
- Oh....Bocsánat, gondolkodnom kellett volna. Tedd az enyémbe egyenlőre.- segített kibújni a kabátomból.
Ezután az osztályterembe mentünk. Még kevesen voltak. Csak egy rövid, szőke hajú lány, nagy, kék szemekkel, akit, mint kiderült Rosenak hívnak.
- Ő ott a sarokban Nataniel, ők pedig Max és Kim.
- Mi történt a fejeddel?- jöttek közelebb.
- É-é....
- Majd mindent elmond osztályfőnöki órán.- vágott szavamba Adrien.
- Ha akarja most is elmondhatja. Nem te vagy Marinette.- avatkozott közbe Nataniel.
- Látom ne....- kezdet bele Adrien, de leintettem.
- Majd órán mindent elmondok. Úgy is már csak pár perc.
Adrien megmutatta a helyem, és letettem a táskám.
Ekkor egy szőke lány lépett be, egy másikkal az oldalán.
- Mit keresel az én Adrienem közelében?!
- Tessék?- csodálkoztam. Hát még is lenne barátnője?
- Kérlek Chloé ne most.- mondta unottan barátom.
- Maradj ki ebből Adrimaci! Marinette, húzz el a közeléből, különben nagyon megemlegeted!
Dühös lettem. Nem a lányra, hanem Adrienre. Van képe ilyet tenni velem?!
- Elég lesz Chloé!- emelte fel a hangját Adrien.
- Tessék?!
- Nem vagyok az Adrimacid, se semmid. Egyszerű barátok vagyunk.
- De....
Ekkor a fiú hozzámhajolt, és megcsókolt. Tombolt benne a harag, mégis mikor ajkaink találkoztak, mintha elpárolgott volna felindultsága.
- Mostmár elmész?- nézett társam fölényesen, a mellettem álló libára.
Chloé megfordult, és elriszálta magát. A többi ember szátátva figyelt.
- Sajnálom én....- szabadkozott.
- Se-semmi baj!- mondtam, majd leülten a helyemre.
Szépen lassan a maradék osztálytársam is megérkezett. A tanár pontban nyolckor érkezett
- Jó reggelt gyerekek!
- Jó reggelt!- visszhangoztuk.
- A mai nap rendhagyó lesz számunkra, ugyanis Marinette visszajött az iskolába és a segítségeteket szeretné kérni valamiben, ezért ezen az órán rá figyeljetek. Nagyon fontos dolog, ne vicceljetek vele!- adta át a szót osztályfőnökünk.

Annalulu🐞