Miraculous: Emlékezés/BEFEJEZETT/

9.fejezet

Mert ez volt a szörnyű igazság. Bogaram az én lábamban botlott meg.

~Adrien~

A tömeg egyre távolodott, óriási kört alkotva körölöttünk, majd egy ponton szétnyílt, és folyósót formált. Érdekes volt, ugyanis teljesen egyszerre mozogtak, tekintetükkel is kifejezéstelenül, szürkén bámultak előre. Furcsának találtam az emberek reakcióját, viszont abban a pillanatban nem számított más, csak Marinette.
- Kellj fel!- mondtam.
Összeérintettem homlokunk, és lehunyt szemhéjára meredtem.
Pilláji megremegtek, résnyire kinyitotta a szemét.
- Ma-Macska?- hallottam meg rekedt hangját.
Felcsillant a remény sugara a sötét alagútban, amiben voltam.
- Annyira sajnálom!- mondtam.
- Mit?- nézett rám kérdőn.
- Minden az én hibám! Az esés, a lábam....
- Oda kellett volna figyeljek. Tudod milyen ügyetlen szoktam lenni. Még így a baleset után sem vigyázok. Pont mint előtte.- eröltetett egy halvány mosolyt magára.
- Lehetséges?- hitetlenkedtem.- E-emlékszel mindenre?
Lassan bólintott, majd felköhögött. Szájából apró patakként szivárgott a vér.
- Elviszlek a kórházba, fel fogsz épülni!
- Végre teljesült egy álmom!- kezdte.- Itt vagy mellettem.
Arcomhoz szorítottam a kezét. Még így is milyen szép volt.
- Nézd! Látni a csillagokat. Milyen szépek.- mondta elhalóan, majd lehunyta a szemét.
- Kérlek neee!
Halk cipőkopogásokat hallottam.
Egy alacsony öregember jelent meg mellettem.
- Megvizsgálhatom?- mosolygott kedvesen.
Bármennyire tűnt is szimpatikusnak, nem engedhettem, hogy Bogárkám közelébe menjen. Elhúzódtam, és testemmel próbáltam védeni.
- Nyugodj meg, ne féltsd! A talizmánok őrzője vagyok. Nem hívom magam Halálfejnek, nekem  teknős kwamim van.- mutatott egy mellette repülő, zöld teknősre.
Óvatosan közelebb engedtem.
Az öreg először a pulzusát nézte meg, majd végighúzta kezét barátnőm teste felett.
Marinettebe visszatért a szín és levegő után kapkodva felült.
Kerek szemekkel bámultam a jelenetet.
Pár perc múlva erősen magamhoz szorítottam Bogaramat.
- Annyira sajnálom!- eredtek meg újra könnyeim.
Nem válaszolt, csak tovább szuszogott. Elengedtem, és a szemeibe néztem.
- Jól vagy?
Lassan bólintott, de nem beszélt továbbra sem. Aggódni kezdtem.
- Mit csin......- fordultam az öreg felé. Jobban mondva, ahol állt. Mintha felszívódott volna.
Szemeimmel kutattam utána. A tömeg is eltűnt, minden kihalt volt.
Egy ideig még gondolkodtam ezen. A jelenbe egy kéz rántott vissza.
Hirtelen az arcomon éreztem Mari tenyerét.
- Mit keresel?- szólalt meg.
Ránéztem, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Közelhajoltam hozzá, és megcsókoltam.
- Szeretlek.- súgtam oda neki.
- Ezt már mondtad.- mosolygott pimaszul.
- A viccelődés az én dolgom Bogárkám!- álltam fel.
- Ugyan, nem venném el tőled a lehetőséget, ahhoz túl jók a poénjaid.- forgatta meg a szemét, miután felsegítettem.
Váratlanul rossz érzés fogott el. Olyan volt, mintha figyeltek volna.
Megpördültem, és egy telefonnal találtam szembe magam. A mobil mögött Alya állt, oldalán Ninoval.
- Azta öcsém!- szólalt meg haverom.
- Mondtam én, hogy össze fognak jönni!- újjongott a lány.
- Azt hiszem ideje lenne távozni.- próbáltam halkan mondani, de természetesen nem sikerült.
- Nem mozdultok egy tapottat sem, amíg itt vagyok!- dobbantott Alya lábával, majd megfogta a kezünket, és egy padhoz vonszolt.
- Mikor jöttetek össze? Volt már randitok? Ismeritek egymást az álarc alatt?- halmozott el kérdésekkel.
Láttam Marinetten, hogy gyors neki, de nem volt egyedül.
Tudtam, mennyire megszállott a témában Alya, még szinte rosszabb volt mint egy akumatámadás.
- Hahó! Válaszolnátok?
- I-igen....szóval mit is kérdeztél?- kezte barátnőm.
- Mióta vagytok együtt?
- Úgy két napja.
- Micsoda?! Ilyen friss? Volt már randitok?
- Fogjuk rá.- húztam el a szám. Az Eiffel tornyos is annak indult, és mi lett belőle? Egy tragédia....miattam.
- Mi az, hogy fogjuk rá?- akadt ki az írópalánta.- Most volt vagy nem?
- Volt, csak megzavartak.- Tette Bogaram a kezét karomra, és mosolyogva rámnézett.
- Ismeritek egymást? Mármint az alarc mögött.
- Igen!- vágtam rá.
- Nem!- mondta velem egyidejűleg Marinette.
- Mármint......ez komplikált.- javította ki Mari.
- Tervezitek ezt a "komplikált" ügyet megoldani?
- Majd igen. Egyenlőre viszont inkább haza terveznék menni.- válaszoltam.
- Haza sem kísérsz?- tetette Katica a sértődötett.
- Ilyen Hisztikirálynőt nem fogok kísérgetni!- válaszoltam gúnyosan, majd felszökkentem az egyik háztetőre.
- Arcátlan!- kiabálta és utánam vetette magát.
Sajnos nem voltam elég óvatos, így hamar elkapott. Hé, legalább próbálkoztam!
- Megvagy!- húzott magához közel yoyojával.
- Azt hiszem bajban vagyok.
Ekkor tizet ütött az óra. Belémnyilalt a tudat értem tízre mennek Marinettékhez.
- Jobb lesz sietni. Már otthon kéne legyél.- mondtam, majd rohanni is kezdtünk.
Szerencsére nem voltunk messze, és két szuperhősnek a táv nem ugyanolyan lassan megtehető, mint egy átlag embernek. Két perc alatt megékeztünk, visszaváltoztunk.
A kocsi már a pékség előtt állt.
Az autóból apám szállt ki.
- Marientte maradj mögöttem!- mondtam már szinte parancsoló hangnembe.
- Remek Adrien! Ezért még számolunk! Szállj be, és meg ne lássalak ezzel a fruskával többet.
- Ne merészelj így beszélni róla!
- Azt mondok amit akarok! Te vagy abban a helyzetben, hogy nekem nem parancsolgathatsz! Befele a kocsiba!
- Nem!
- Mi képzelsz? Itt a vége ennek a gyerekes kapcsolatnak!- próbált széthúzni minket.
Egyik kezével Marinette, másik kezével az én karomat próbálta elhúzni.
Nem sokáig tarthatott a dolog, mert barátnőm a felnyőgött és a földre esett.
Sarkán ülve tartotta egyik csuklóját a kezében, és sírt.
Apámmal mindketten megdöbbentünk.
Szerencsére én hamarabb felócsudtam, így a pillanatot kihasználva kitéptem magam a szorításból és Bogaramhoz térdeltem.
- Nagyon fáj?- kérdeztem aggódva.
A válasz egy néma bólintás volt.
Felálltam és apám szemébe néztem.
- Tűnj el te szörnyeteg!- sziszegtem.
- É-Én......- dadogta.
Erre a jelenetre már Natalie is kiszállt a kocsiból.
- Jézusom, mi történt?!
- Gyere!- indultam el az utcán Marival.- Bemegyünk a kórházba, remélem csak zúzódás vagy hasonló.
- Ne-nem kell, hisz' fel se dagadt.
- Adrien, várj!- hallottam a titkárnő hangját.-  A szülei? Gyertek elviszlek titeket, és felhívom az anyukát is. Szálljatok be!
A délutáni után nem kellett volna csodálkoznom, mégis eltátottam a számat, mégis beszálltunk, persze apámat jó messze elültettem.
- Nyugodj meg, mindjárt beérünk. Tudod mozgatni?
- Nem...
- Ezt nem hagyom annyiban! Apám túl messzire ment.
- Nem miatta van. Ráestem.
- De amikor megszorította.....
- Akkor fájt, de nem hiszem, hogy eltörte volna. Utána még ráestem.
- Bocsánat! Most meg itt kell utazz...
- Semmi baj, nem a te hibád!- nézett rám nagy kék szemeivel.
Hamar megérkeztünk a kórházba.
- Köszönöm Natalie!- hajoltam be az ablakon.
- A szüleit már értesítettem, bármikor itt lehetnek.
- Fiam, figyelj.....- kezdett bele apám.
- Ne merészelj a fiadnak nevezni. Nem vagyok több neked egy lefényképezhető tárgynál, ami még pénzt is hoz neked. Hagy békén!- szakítottam félbe.
Bekísértem Marinettet.
- Miben segíthetek?- kérdezte a recepciós.
- Ráestem a jégen a csuklómra és nagyon fáj.- mondta barátnőm meglepően nyugodtan, a történtek után is.
- Voltál már itt valami más miatt is, vagy még nem vagy betáplálva a rendszerbe?
- Voltam már.
- Neved?
- Marinette Dupain-Cheng.
- Tessék ez a számod.- nyújtott át egy kis cetlit.- Először röntgen itt balra, utána ortopédia. Amint megérkeznek a leletek az ortopéd orvos behív.
Amíg bement a röntgenre kinn kellett várnom.
Épphogy becsuktam utána az ajtót apám jelent meg mellettem.
- Hogy van?- kérdezte.
- Tűnj innen!- sziszegtem.
- Adrien kérlek hallgass meg! Ha utána is el akarsz küldeni elmegyek, de előbb hadd mondjam el!
Gondolataim vadul száguldoztak.
El akartam küldeni és nem ált szándékomban meghallgatni, viszont tudtam, nem kapok jobb "ajánlatot", így inkább csendben bólintottam.
- Nem akartam sérülést okozni a lánynak.....
- Van neve is: Marinette!
- Rendben. Nem akartam, hogy ez történjen Marinette- tel, de nem engedhetem, hogy együttegyetek!
- Ugyan mi akadálya?!
- Én elvesztettem anyádat. Nem akarom, hogy hasonlót átélj.
- Nem kell emlékeztess! Te a feleséged, én a szüleimet vesztettem el.
-Azt hittem ez csak fellángolás, semmi egyéb, és egy ilyen minnél hevesebb, annál jobban fáj, ha vége lesz. Belátom tévedtem. Nem akarom, hogy ilyen rossz legyen a kapcsolatunk. Meg tudsz bocsátani?
Minden haragom elszállt. Persze bennem volt az, hogy mindez rossz kifogás, de annyira hitelesnek tűnt. Én is annyira akartam hinni abban, esetleg apám valamennyire megváltozhat.
Ebben a pillanatban Marinette szülei jelentek meg.
- Adrien mi történt már megint?- kérdezte az anyuka.
- Ma...- itt elbizonytalandtam egy kicsit. Apám vajon komolyan gondolta  az előbbit? Fogalmazódott meg bennem a kérdés, majd ránéztem és döntöttem.- Marinette újra elesett a jégen, csak most a csuklójára. Apám behozott minket.
- Nagyon köszönöm!- hálálkodott Mrs. Dupain-Cheng.
Ekkor Mari jött ki az ajtón. A kezén hideg borogatás volt.
- Jaj kicsim!- ölelték meg szülei.
- Jobban kéne figyelned!- korholta az apukája.
Ezután Bogárkám szeme apámra vándorolt, majd rám.
Óvatosan bólintottam, hogy semmi baj, mire szerencsére megnyugodott.
Elindultunk az ortopédiára. Hamarosan szólították is, így ismét kettesbe maradhattam apámmal.
Az idő lassan telt, a csend egyre kínossabb lett.
- Köszönöm, hogy nem mondtad.- törte meg a csöndet, bár nem válaszoltam.- Arra gondoltam, hogy holnap átjöhetne ha van kedve. Mondtad, jót tenne az emlékeinek, ha baráti társaságban lenne.
- Az emlékei már visszatértek ma délután. A meghívás pedig kedves!- mosolyogtam.- Köszi! Remélem elfogadja.
Pár perc még néma csöndben tellt, majd barátnőm jött ki.
A keze be volt fáslizva, amire egy merevítőt tettek. Kicsit nyugtató volt, mert így legalább a törést ki lehetett zárni.
- Az orvos azt mondta csúnya zúzódás, nem több.
- Hála az égnek!- öleltem át. Sajnos hamar szétrebbentünk, miután láttuk a szülök nézését.
Kimentünk a kórházból.
Apám nagyban bocsánatot kért és meghívta másnapra Marinettet hozzánk. Ragaszkodott hozzá, hogy vacsorára is maradjon, sőt a szüleit is elhívta. Ámulva hallgattam mennyire megváltozott.
- Hamarosan átmegyek.- súgtam neki, mikor elköszöntem.
Nehezen elváltunk, és hazamentem.
- Jó éjszakát!- nyitott be apám, miután lefeküdtem.
- Jó éjt!- köszöntem én is.
Tetszett az új apám, bár elég furcsa volt.
Meggyőződtem, hogy senki nem hall, elfordítottam a zárba a kulcsot, és átalakultam.
Boldogan szeltem a háztetőket, miközben a másnapra gondoltam.

Sziasztok!😊

Itt az utolsó rész ebből a könyvből.
Még nem tudom mit fogok következőre csinálni, de nem akarom abba hagyni.
Addig is sziasztok!🐾

Annalulu🐞