Fate ~ Sors (BEFEJEZETLEN)

1. fejezet

Egy sötét sikátorban gubbasztottam remegő végtagokkal. Kezeim ökölbe szorultak a rettegés sötét felhője miatt, ami többi végtagomat megbénította.
A kiáltásokat egyre közelebbről hallottam, szinte már a fülem mellett csendültek fel.
Lélegzetem visszafojtva, némán imádkozva figyeltem a feketébe burkolódzott kicsiny zsákutca kijáratánál pislákoló lámpa alatt fekvő területet.
Tudtam, hogy nem vagyok biztonságban, nem bújtam el kellőképpen, nem fogom ezt az esetet sem megúszni.
-Meg vagy, cica - ragadta meg csupasz karom egy erős kéz és egy vérfagyasztó kacajjal kezdett el vonszolni maga után, hogy újból tönkretegyen.

Izzadtan és remegve riadtam fel. Hevesen kapkodtam a levegőt, mégis olyan érzésem volt, tüdőm összeszorul és én megfulladok.
Körmeimet belemélyesztettem nyirkos szobám matracába, ám pánikrohamom így sem hagyott alább.
Gyorsan próbáltam felállni, de ezt lábaim máshogy gondolták. Fáradtan rogytam össze a padlón, szemeimbe könnyek gyűltek, ahogy felidéztem álmom minden egyes másodpercét, úgy csordultak ki könnyeim, akár egy hegyről csöndesen folydogáló patak.
Mikor légzésem némileg lenyugodott, még mindig loholó ketyegővel botorkáltam ki a szűk folyosóra. Egyenesen a legvégén elhelyezkedő szoba felé vettem az irányt, elhaladva pár őr mellett, kik már figyelembe sem vettek. Szokásommá vált az éjszaka közepén, holdkórosan járkálni.
A megfelelő ajtóhoz érve, még gyorsabban kezdett el verni gyenge szívem. Az küszöbnél kiszűrődő sárga fényt bámultam egy ideig, míg erőt nem vettem magamon.
Remegő kezekkel tettem a kilincsre hideg ujjaim, majd egy nagyot nyeltem és úgy nyitottam ki az ajtót.
-Allison? - fordult felém, mire egy halk sóhaj szökött ki ajkaim közül, megkönnyebbülésem jeléül.
-Sa-sajnálom, hogy ilyen későn za-zavarlak - hajtottam le a fejem zavaromban. Egyszerűen képtelen voltam azokba a szinte fekete szemekbe nézni.
-Úgysem aludtam. De miért jöttél ide? - kérdezte kíváncsian, ami szárnyalásra késztette érzékeny szívemet, holott tudtam, őt cseppet sem érdekli mi van velem.
-Csa-csak rémálmom volt - gyűltek újból a szemeimbe könnyek, de nem akartam, hogy ennyire gyengének lásson, így durva mozdulatokkal letöröltem őket.
-Megint? Itt akarsz maradni? - sóhajtott egyet, mire felkaptam a tekintetem.
-Ha le-lehet, akkor i-igen - bólintottam még mindig dadogva.
-Akkor szabad az ágy - mutatott a puha bútorra, majd visszafordult íróasztala felé, megigazítva fekete, vastagkeretes szemüvegét, mely elképesztően állt rajta, bár csak olvasáshoz használta.
-Köszönöm...
-Nincs mit. Ennyit megérdemelsz - válaszolt felém sem fordulva, ami megadta a kegyelem döfést. A könnyek utat törtek maguknak és én némán sírva feküdtem be a paplan alá, a fejemre húzva azt.

-Kérem ne! Ne tegye ezt velem! - kiabáltam teljes erőmből - Segítség! Segítség!
-Ugyan, kislány. Nincsen aki segítsen - nevetett fel gúnyosan, rántva egyet hosszú hajamon. Fájdalmamban felszisszentem és újúlt erővel kezdtem ordítani.
-Maradj már csöndben! - kiáltott rám egy kést szorítva a torkomhoz. Erre elhallgattam és némán tűrtem, hogy újból megtegye azt, ami kedvenc elfoglaltságává vált az utca sötétjében.

-Neee! - sikítottam, mire egy taslit kaptam a tarkómra.
-Aludni szeretnék.
-Sajnálom - feküdtem vissza, az immár feketébe búrkolózott szoba ágyába. Kezemmel megkerestem a tenyerét és összekulcsoltam ujjainkat. Melegséggel töltött el a tudat, hogy nem húzza el karját.
A szobában lévő egyetlen ablakon beszűrődő telihold fénye különös árnyékokat vetett az arcára. Amint megláttam csukott szemeit és enyhén elnyílt ajkait, sikerült lenyugodnom.
Mindig csodálattal töltött el, hogy képes szívemet kiugrasztani a helyéről, de ha kell, pusztán közelségével meg tud nyugtatni. Magamban ízlelgettem a nevét. Kris. Tökéletesen illett rá.
Tekintetem egy jó pár percig elidőzött arcán, megfigyeltem minden egyes vonását. Az apró anyajegyet hajtövénél, a tökéletes bőrét, markáns orrát, hosszú szempilláit, szemébe lógó, kissé lenőtt, szőkített haját és dús ajkait is emlékezetembe véstem.
Óvatosan kitűrtem az egyik tincset homlokából, majd végigsimítottam arcélén.
Az ilyen pillanatokban jöttem rá mindig, miért is vagyok még mindig életben. Ha Ő nem lenne, én már rég halott lennék.