Egy nagyot sóhajtva szálltam le a motorról, majd elkezdtem feltölteni a benzintartályt. Komótosan sétálva mentem be a benzinkútba, hogy kifizethessem az üzemanyagot. Nem siettem, de lépteim nem is voltak lassúak. Éberen figyeltem a körülöttem mozgolódó pár ember cselekedeteit, mindegyik személyben egy potenciális ellenséget láttam.
Nem vettem le bukósisakom, nem akartam, hogy arcom látszódjon a biztonsági felvételeken. Dzsekim és bő nadrágom eltakarta nőies idomaimat, elsőre nem lehetett megállapítani férfi, vagy nő áll az ember előtt.
-Hetes - mondtam be a kút számát, majd nyújtottam is a ropogós papírpénzt. A fiatal benzinkutas lány csak biccentett egyet, majd rágóját tovább rágva adta vissza a visszajárót.
-Köszönöm, viszlát - fújt egy ragacsos buborékot a lány és egy mosollyal csereznyepiros ajkain vette fel csengő mobilját.
Köszönés nélkül hagytam el a neonfénnyel kivilágított épületet, gyorsan felpattantam motoromra és már indultam is tovább.
Ideiglenes lakásom egy rég elhagyott pajta lett az autópálya szélén. Nem volt híres kényelméről, de nekem teljesen megfelelt az otthagyott száraz szalma, hiába szúrta még egy pokrócon keresztül is hátamat.
Másnap reggel első dolgom volt átöltözni és egy új személyazonosságot választani magamnak. Elővettem táskám legalján lévő titkos zsebből a személyi igazolványokat és tanulmányozni kezdtem a legmegfelelőbbet keresve. Ezt végül megtaláltam egy német állampolgár, Alex Kromer személyében. Semleges név, nem lehet megállapítani nemét, ehhez még hozzájárulnak a bő ruhák is.
Felkaptam magamra egy fehér pólót, fekete pulóverrel és egy lógó, szakadt farmerrel. Napszemüvegem és baseball sapkám felvételével tökéletes lett az álcám, bárki összetévesztett volna egy gimnazista fiúval.
Bepakoltam laptopom és levetett ruháim sporttáskámba és újból útra keltem.
Célom New York belvárosa volt, a St. Marie hotel.
Kris valahol messze, máshol járt, valószínűleg jobb kezével, Dylan-nel menekült el. Mikor legutóbb kellett evakuálnunk, Kris óvott engem és kezemet fogva rohant ki az épületből, bár akkor még csak tizennégy éves voltam, ő pedig huszonnégy. Az előtte lévő évben ismertem meg, megmentett, szárnyai alá vett és úgy vigyázott rám, mintha saját húga lennék. Akkoriban talán még én is bátyámként tekintettem rá.
De abban a pillanatban, mikor, mint legjobb tanítványát, megragadta és összekulcsolta kezünk, majd így húzott maga után, hogy elérjük motorját, mielőtt késő lenne, akkor tudtam, hogy szívem heves dobogását nem az adrenalin okozta, hanem a férfi, ki gondomat viselte. Életem célja nem a hála lett, amit iránta éreztem, ó, dehogy. Nem akartam én mást, csak a kedvében járni és minden kérését teljesíteni, egy árva mosolyért vagy egy halk dicséretért cserébe. A szerelem megbolondított? Lehet.
Mégis örültem, hogy nem saját magamért élek. Minden egyes lélegzetvételemet feladtam volna érte, gondolkodás nélkül léptem volna át a halál díszes kapuját, mely után már nem vár semmi más, csak a rideg sötétség.
Egy órán belül érkeztem meg a kiszemelt szállóhoz. Beültem a szemben lévő, olcsó és barátságos kávézóba, motoromat jó pár saroknyira hagyva. Óvatos voltam, pedig alig láttam esélyt arra, hogy a nyomomban vannak. Sosem voltam az az igazán elővigyázatos fajta, inkább gyors rekaciómnak köszönhetően, a tettek embere lettem, ez pedig sokszor megmentette már az életem.
Nem kellett sokat várnom az áldozatomra, mikor kihozták teámat, megpillantottam Benedict March-ot. Komoly arccal szállt ki limuzinjából, hűséges titkára mellett szaladt, mint egy kiskutya, ki gazdáját követi. March egy terebéjes férfi volt, őszülő hajjal és alig látható borostával. Alacsony termete és pufók arca volt, mégis tekintélyt sugárzott, mint a legtöbb üzletember.
Kiittam az utolsó kortyot is fehér csészém aljából, majd otthagytam a hatalmas üvegablak mellett álló asztalomon a pénzt, egy kis borravalóval.
Feltűnésmentesen mentem át a zebrán, szakadt hátizsákomat a hátamra kanyarítva. Megálltam a szállóda ajtaja előtt, fejemben pedig kirajzolódott a tökéletes terv, miközben néztem a férfit és csinos titkárnőjét. Gúnyosan elmosolyodtam és hátat fordítva mentem vissza motoromhoz. Feladatomat teljesítettem, meggyőződést nyertem arról, hogy March tökéletesen követi a napirendjét. Időm pedig tengernyi volt, a holnapi konferenciáig elintézem őt.
Este találkozunk.
Szállást nem kerestem, felesleges lett volna és veszélyes is. Még ha más személyként is jelentkeztem volna be, a mai rendőrök képesek lennének megtalálni. Így inkább egy kocsmába ültem be, immár nőként. Kértem egy korsó sört, mivel még nem ittam. Őszintén szólva eddigi életemben csak egyszer jutottam alkoholhoz. Mikor bekerültem ebbe a szervezetbe, Kris első dolga volt leitatni vodkával, hogy megtudja mennyire bírom az erősebb italokat. Elvileg egy egész üveget le kellet nyomnia a torkomon, mire teljesen kiütött.
Unottan néztem körbe a kora esti órákban. Nem szerettem a semmit tevést, egyszerűen megőrjített a tudat, hogy életem pár percét elpazarlom. Az egyetlen alkalom, mikor nem bántam az unalmat, a Kris-szel töltött csendes és kevés idő volt.
Nem sokkal később meg is találtam szórakozásom módját. Kortyoltam egyet a sárga italból, de gyorsan vissza is köptem. Keserű és borzasztó volt. Inkább hagytam a fenébe és megindultam az egyik részegen iszogató középkorú, elhanyagult külsejű férfi felé.
-Bocs, hogy így bepofátlankodok, de az a pasas - biccentettem egy pár asztallal arébb ülő felé - éppen kibeszél téged és nem éppen kedves dolgokat ecsetel.
-Hogy mi?! Melyik?! - pattant fel egyből az ismeretlen, mire magamban vigyorogtam. Könnyű felidegelni egy részeget.
-Ott, abban a fekete dzsekiben - adtam meg az információkat, a férfi pedig gondolkodás nélkül rontott oda.
-Miket beszélsz te rólam?! - köpte felé a szavakat, közben felrántotta ültéből és bőrkabátját rángatva nézett villogó szemekkel rá.
-Hé, nyugi! Semmi nem mondtam rólad - emelte fel kezeit védekezően az áldozat. Leültem a felszabadult üres helyre és mosolyogva figyeltem a jelenetet, keresztbe tett lábakkal. A részeg egy hatalmasat ütött a másik hasába, amit már ő sem hagyhatott szó nélkül. Így elkezdődött a fülledt, cigaretta füsttel teli kicsiny kocsmában a verekedés.
A pultos már oda sem szólt, csak arrébb lökte őket, ha veszélyesen közel kerültek az üvegekhez. Nevetve löktem meg lábammal egy kicsit az egyiket, mikor közel értek hozzám, de ennek meg lett az ára, mert a megbotlott nekem is be akart húzni egyet.
-Nem tudod kivel húzol ujjat - suttogtam a fülébe, miután könnyűszerrel kikerültem az ütést. A másik csapásra emelte a kezét, de megfogtam csuklóját és egy gyors mozdulattal kicsavartam. Egy ordítás kíséretében próbálta kihúzni szorításomból végtagját, csakhogy nem engedtem ilyen könnyen. Másik karját is elkaptam, majd rántottam rajta egyet és leguggoltam, így átesett felettem. Ám arra nem számítottam, hogy mielőtt felállhatnék, az előző férfi meragadja fekete hajam és annál fogva fog felhúzni.
Próbáltam kihúzni tincseim szorításából, de nem tudtam. Éppen elő akartam venni bakancsom oldalába rejtőző bicskámat, mikor a férfi megállt ráncigálásomban. Felnéztem rá és szembetaláltam magam sokkolt arcával, tekintete a fülem mögött elhelyezkedő tetoválást vizslatta szüntelenül.
-Sors... - suttogta azt a négy betűt, mely ott virított fekete tintával bőrömön. Rémült hangja remegve ismétele a szót. Elmosolyodtam.
Sors. Kris szervezete.
YOU ARE READING
Fate ~ Sors (BEFEJEZETLEN)
Action"-Megértetted? - suttogta halkan a fülembe, majd egy csókot lehelt ajkaimra. -I-Igen - bólintottam. Tudtam, hogy ezt nem szabad, tudtam, hogy menekülnöm kéne. De menthetetlenül belészerettem." Előfordulhat erőszakos tartalom!
