Fate ~ Sors (BEFEJEZETLEN)

6. fejezet

Beültünk egy sötétített ablakú autóba, Rob és Kris előre kerültek, Dylan, Mark és én így hátraszorultunk. Dylan ült középen, ezért szerencsére nem kellet a furcsa gyerek mellett lennem.
Komoly arccal ültem, az ablakon bámultam ki, hogy megjegyezzem az utat, vagy legalábbis elhelyezzem a fejemeben lévő térképen.
A kihalt utcákon nem lehetett látni embereket, a lámpák halovány fénye volt az egyedüli, ami cseppnyi életet varázsolt a komor sötétségbe.
Az autó monoton zúgása mellett, szinte hallottam a mellettem ülő Dylan egyenletes légzését, szemem sarkában láttam fel-le süppedő mellkasát, mely életét jelentette.
Finom fahéjillat lengedezett a levegőben, mely az elöl függő illatosítóból jött és ez megnyugtatott.

Bő egy óra múlva szálltunk ki a járműből, egy elhagyatott helyen, valahol a város szélén. Ha visszanéztem még láttam New York felhőkarcolóinak tetejét és a fényeket, de hang már nem jutott el idáig. Lesétáltunk egy meredek lépcsőn, majd a szűk alagúton keresztül mentünk pár percig.
-A többieket már idehívtam, pár órán belül meg is érkeznek, aztán számlálást tartunk - tájékoztatott Kris, miközben Rob vezetésével a drogdíler búvóhelye felé igyekeztünk. A számlálást minden második héten megtartottuk és akkor is, mikor új helyre mentünk. Ez egy viszonylag egyszerű művelet volt, mely során mindenki összegyűlt és egy papírra ráírta saját nevét. Ezeket megszámolta Dylan és Kris és ha kevesebb volt, mint ahányan vagyunk, megkeresték a tagot, ki hiányzott, majd elégették a lapot. A keresés egyszerű volt, mindenkinek egy chip van beültetve a karjába, melyet Robin tesz be, mikor bekerülünk, akaratunktól függetlenül. Ez a chip halálunk után is bennünk marad, kivéve, ha kivágják, de akkor akár a karját is elvesztheti az ember.
-Addig mi lesz a feladatom? - pillantottam fel kérdőn Kris-re.
-Mark körbevezet titeket - válaszolt főnököm helyett a drogdíler.
-Oh, tényleg? Hát, rendben - vonta meg a vállát Mark, közben mosolyra húzva ajkait, ami nagyon nem tetszett. Tudtam, hogy rejteget valamit, csak az okával nem voltam tisztában és azzal, hogy vajon mi lehet az a titok. De amíg nem tesz semmi ellenséges mozdulatot, megjegyzést Kris-re, addig nem az én bajom.
-Itt is volnánk - állt meg Rob egy fal előtt. Még korántsem volt vége az alagútnak, ez csak egyik oldalt lévő fala volt, pár száz méter után. A felettünk lévő neon lámpa mint egy végszóra, villant kettőt, majd elhalt sárgás fénye.
-Már megint? - sóhajtott fel Mark unottan - Múltkor cseréltettem ki! Itt mindenki olyan béna! Komolyan, jó, hogy a WC tisztítást nem én végzem! - fakadt ki szenvedő arcot vágva.
-Akkor meg is válaszoltad a fel nem tett kérdésem - intett egyet Rob - Holnapra világítson!
-Persze-persze - forgatta szemeit a vörös hajú, ami elég meglepő volt, hiszen nálunk soha senki nem mert volna visszaszólni Kris-nek, vagy Dylan-nek, bár az utóbbi fiúval vesztem már össze.
-Nagyszerű, akkor menjünk is be - pillantott hátra vigyorogva Rob, majd a fal felé fordult. Matatott a zsebében, míg meg nem találta a keresett tárgyat. Egyedül messzebbi lámpák világították meg kis csapatunk, így nem láttam pontosan mit vett elő a drogdíler, de a következő pillanatban már a fal egy kisebb része apró nesszel nyílt ki.
-Titok, hogyan nyílik - súgta a fülembe Mark, majd halk kuncogás hagyta el természetesen piros ajkait. Úgy tettem, mint ha meg sem hallottam volna incselkedő szavait, csak beléptem a furcsa ajtón.
-Üdvözöllek titeket Eldorádóban! - fordult hátra, kezeit kitárva Rob. Összevont szemöldökkel néztem körbe. Egy nagyobb, föld alatti bunkerben találtam magam, amit semmiképp nem neveztem volna Eldorádónak, na de kinek mi.
Ez lehetett az előcsarnok, mert több kis alagút nyílt ebből a térségből, amiben jó pár ember lézengett és itt is neon lámpák világították meg a hűvös teret.
-Nekem most mennem kell, még nem érkezett meg a legújabb szállítmány, több napos késés után sem. Mark, vezesd körbe őket - utasította Rob jobb kezét, ki megadóan sóhajtott.
-Gyertek - intett egyet Mark, nem sok életkedvvel.
-Viszlát! - köszönt el vigyorogva Rob, mire mi csak biccentettünk egyet.
-Akkor erre - indult el Mark kissé vonakodva. Egyik kivilágított, két méter magas alagút felé mentünk, közben a vörös hajú fiú magyarázni kezdett.
-Ez az előcsarnok. Itt szoktunk összegyűlni, minden csütörtök, este tíz órakor. Nem mindenki lakik itt, sőt, a legtöbben a városban bérelnek lakásokat. De akiknek nincs otthonuk, nyugodtan maradhatnak itt, mert vannak szobáink - magyarázta, miközben továbbra sem pillanott ránk.
-Te hol laksz? - kérdeztem meg hirtelen. Magam sem tudtam mi ez a kíváncsiság, de talán tudatalattim már azon gondolkodott, ha Mark elárulna minket, hol keressem meg.
-Itt - kuncogott fel, ami meglehetősen idegesítően hatott. - Tehát, ahová most megyünk, az a raktár. Itt tárolunk, hát, mindent - vonta meg a vállát. Utánna megmutatta még a többi alagutat is. Az egyik az ebédlőbe és a konyhába, a másik Rob és Mark külön körletébe vezetett, a harmadik pedig a többi szobába.
-Itt csak amint mondtam, összesen ötven-hatvan emberünk lehet. Ne kérdezzétek név szerint kik azok, mert fogalmam sincs. Elég rossz a név memóriám - Mark kinyitott egy ajtót, ami a hálókörlet végén volt. Egyből megcsapott a cigaretta és az alkohol elegye, melytől rögtön tüsszögnöm kellett. A viszonylag tágas helységben húszan lehettek, nagyjából csak férfiak. A dübörgő zenét egyből lehalkították, mikor beléptünk.
-Hé, vendégeink vannak! És mi ez a pia szag?! Istenem, hogy ti mennyire hülyék vagytok! Megmondta a főnök, hogy munkaidőben nincs alkohol! - emelte fel hangját Mark, mire Dylan-nel egymásra néztünk.
-Ijesztő - súgta nekem az alacsony fiú, én pedig bólintottam egyet. Kris-en állapodott meg a tekintetem, kinek szemeiből nem tudtam semmit sem kivenni. Csak mereven bámulta Mark-ot és az őt körülvevő bagázst.
-Bocs, Markie! - röhögött az egyik fekete hajú férfi, kinek hiányzott egyik szemfoga.
-Fogd be, Jason! És nem Markie, hanem Mark! - dörzsölte meg orrnyergét a fiú lemondóan.
-És ezek kik? - kiabálta be egy újabb cigiző alak.
-A főnök szövetségesei, vagyis a ti szövetségeseitek is. Ha ismeretleneket láttok ezentúl, nem kell egyből fejvesztve rohanni hozzám.
-Értettük - mondta egy ismeretlen, idősebb bácsi. Időközben egy kisebb félkör alakult ki körülöttünk, eltakarva a ping-pong asztalt és a súlyzókat, meg egyéb erősítő eszközöket. A tömeg is lassan elcsendesedett, így végre megfigyelhettem a különböző embereket. Lassan vezettem végig rajtuk tekintetemet, mindegyiküket alaposan végigmérve és elemezve.
Ám az egyik férfin megakadt a pillantásom, ki engem bámult. A felismerés hirtelen csapott belém, akár egy fába a nyári zivatar fényes villáma. Kezeimet ökölbe szorítottam, szívem kétszer gyorsabban kezdett verni és egész testemben remegtem.
-Te?!