Fate ~ Sors (BEFEJEZETLEN)

7. fejezet

-Te?!
-Csak nem a pici... - egy mozdulattal eléugrottam és befogtam a száját. Nem akartam, hogy kimondja a nevem, bár már semmit nem jelentett számomra. Az a két szó már csak emlék volt a fájdalmas múltból. Egy olyan foszlány, amit soha többé nem akartam hallani.
A férfi, kinek neve Mike volt, ráharapott a tenyeremet borító vékony bőrrétegre, mire éreztem, hogy a vér kibuggyan a harapásnyomnál. Az apró fájdalom ellenére sem engedtem el, csak mikor újból ehhez a módszerhez folyamodott.
-Hogy va... - kezdett bele gúnyosan, de nem engedtem, hogy befejezze. Egy jól irányzott csapással öklömet orrán találta.
Hangja fertőzésként terjett el véremben, önuralmamat támadva, amit hamar le is győzött. Csak homályosan tudtam kivenni a körülöttünk álló alakokat, távolról hallottam Kris hangját.
Mike erőre kapott, ő is ütésre emelte kezét, ami elől sikerült balra kitérnem. Oldalába vágtam egyet tenyerem élével, mire a hátamra kaptam egy erős csapást. Hangomat visszafojtva nyögtem fel, erős volt az ütés, melyet olyan jól ismertem.
Újra szembefordultam vele, immár lábamat bevetve. Rúgás közben elkapta bokám és kicsavarta, ám ezt nem hagytam szó nélkül. Mielőtt teljesen tönkretehette volna testrészem, közelebb ugrottam hozzá és lefejeltem. Erre nem számított, mert szédelegve engedte el bokámat. Nekem sem volt kellemes a koponyájával való találkozás, így beletelt pár másodpercbe, míg újra támadni tudtam.
Nem hagytam neki időt, csak védekezni tudott öklöm és lábam ellen. Éreztem, hogy valaki hátulról le akar fogni, de nem engedtem, hogy elkapjon. Előrébb ugrottam és fordulatból lekevertem az ismeretlen drogosnak. Csak egy dolgot akartam: tönkretenni Mike-ot, ahogy ő is tette velem.
Az egyik ping-pong asztalon egy kés pengéjének csillanását pillantottam meg. Áttörve pár bámuló emberen, felkaptam az éles tárgyat és újból ellenfelem felé fordultam. A férfi őrült vigyort öltöztetett beesett arcára, mitől még rémisztőbben hatott.
Markomban megszorítottam a kés nyelét, ujjaim elfehéredtek és szinte már fájtak az erős fogástól. De nem érdekelt.
Lassított felvételként láttam mozdulataimat, cselekedeteimet a düh irányította. A késsel Mike felé szúrtam, de a férfi kitért előle, kicsavarta kezemből, majd bal ujjai közé vett ő is egy tőrt. Mindig is erősebb volt a bal keze, úgy tűnik ez sem változott az eltelt évek során, ahogy undorító jelleme sem.
Elugrottam a tőr elől, amit felém dobott, de rögtön utánna egy öklöt éreztem meg hasamban, mire összegörnyedtem. Felpillantottam és Mike-ot láttam meg, aki hajamat megragadva emelte fel a fejem.
-Na, csak ennyit tudsz? Azt hittem azért mentél el Kris-szel, hogy erősebb legyél és legyőzz - sziszegte mérgező szavait, végén felkuncogva. Oldalra néztem Kris-re, ki hűvösen pillantott vissza rám.
Szívembe ismerős fájdalom hasított, szemeimben könnyek gyűltek, melyeket mindig is annyira gyülöltem. Tudtam, hogy nem számítok Kris-nek, csak egy eldobható tárgy vagyok számára, amit bármikor pótolni lehet. Mégis, elűztem sötét gondolataim és tekintetemet újra Mike-ra vezettem.
-Csak nem sírsz? Oh, talán az a baj, hogy ő nem segít most? Nem véd meg? Egyedül maradtál, teljesen egyedül - a szobában csend honolt, akár a légy zümmögése is hallatszott volna. Az egész teremben visszafolytották az emberek lélegzetüket, feszült némaság támadt.
Lopva újra Kris-re pillantottam, ki még mindig tökéletes, porcelán arcát mutatta, sötét szemeiben is csak az üresség csillogott.
Kezemet lassan vezettem le bokámhoz, cipőm csatjához, közben dühösen villogó tekintettel illetem a férfit, akit teljes szívemből gyűlöltem. Majd szemen köptem azt a mocskot.
Míg törölgette arcát, kirántottam az apró, de éles pengét bakancsomból és hajamat szorító kezéhez emeltem, majd elvágtam sötét tincseimet. A fekete szálak lassan szálltak le a koszos földre és mire leértek, Mike már ájultan feküdt a padlón.
Győzelemittasan mosolyodtam el, egy utolsót rúgva a férfi összecsuklott testére. Körülötte egy kisebb vértócsa keletkezett; a vörös folyadék törött orrából csepegett.
-Allison... - hallottam egy halk hangot magam mögül.
-Mi az? - fordultam hátra Dylan-hez, aki rettegő arccal pillantott vissza rám. Megvetettem a fiút, ki nem tudta eltakarni érzelmeit, holott nem érdemelte volna. Sokkal inkább én voltam a sajnálni való, kinek nem voltak gyengéd érzései.
-Vigyázz! - mutatott mögém Dylan, mire gondolkodás nélkül buktam le, hátha így ki tudom kerülni a támadást. Ám ez nem sikerült. Egy tű szúródott hátamba, kicsit sem finoman.

Lassan nyitottam fel pilláim, zavarodottan éreztem magam, hiába emlékeztem minden egyes pillanatra, az elmúlt órákból. Hajnali négy volt csuklómon pihenő órám szerint, vagyis nem olyan sokáig voltam kiütve. Lassan, kissé szédelegve álltam fel, hogy odasétálhassak hideg, nyirkos cellám rozsdás rácsaihoz. Megfogtam a hideg vasat és próbáltam minnél több dolgot kivenni a félhomályból, ami láncként telepedett rám.
A szemben lévő cellában egy őrülten csillógó, zöld szempár vezette alakomra tekintetét. Megborzongtam a pillantástól, de nem futamottam meg, álltam gúnyos vizslatását. Remegő, portól piszkos kezét óvatosan nyújtotta felém. Arca még mindig elveszett cellája takarásában, ám szemei továbbra is úgy csillogtak, mint éjszaka a ragadozó mácskáké. Szinte megbabonázva emeltem fel karom és dugtam ki a rácson, hogy elérhessem az ismeretlen megviselt ujjait. De amint összeértek kezeink, ő csuklómnál fogva rántott meg, örült vihogást hallattva. Testem nekicsapódott a rácsoknak, ezzel egy fájdalmas nyögést kicsalva belőlem. Kezem szorításából nem engedett, sőt, egyre jobban húzni kezdett, én pedig nem tudtam kihúzni markából végtagomat.
-Eressz el - sziszegtem összeszorított fogakkal, mire az ismeretlen egy őrült kacajt hallatott, ám válaszra nem méltatott. - Mondom eressz! - emeltem fel a hangom és ez immáron hatásos volt, mert meghunyászkodva rántotta el kezét, visszahúzva a sejtelmes sötétségbe.
Szitkozódva masszíroztam csuklóm, mégis nagyobb volt a meglepettségem, mint félelmem.
Magam sem tudom miért, de kis idő múltán, újra kinyújtottam karom a rácson, halkan szólongatva az idegent.
-Bocsánat a kiabálásért. Hé, ne félj, nem tudlak bántani. Hogy hívnak? - kérdeztem tettetett kedvességgel hangomban. Tudnom kellett ki vagy mi volt a szemben lévő cellában. Ha esetleg kiszabadulna, tisztában akartam lenni azzal, mekkora ereje van, bár az előbbi mutatványát elnézve, ereje az volt.
Ám kinyújtott kezem valaki más fogta meg a cellámon kívül, kinek puha bőre volt, mégis ugyanolyan erősen markolta vékony ujjaimat.
-Jobb, ha oda nem nyúlkálsz - guggolt le térdelő alakom elé Mark, kezem még mindig szorosan tartva. - Vagy szeretsz a tűzzel játszani?