Fate ~ Sors (BEFEJEZETLEN)

12. fejezet

-Bocs - lihegte előre nézve, miközben még mindig őrült tempóban futottunk.
-Bocs?! Majd én mondom ezt, miután elvágom a torkod! - vágtam vissza, mire Mark meghunyászkodott és nem szólt vissza. Tudta nagyon jól, hogy lelkiismeret furdalás nélkül megtenném fenyegetésem.
-Itt balra - rántott be egy kis utcába, de nem lassított. Felugrott a zsákutca végén lévő falra és megkapaszkodott a tetejében, majd felhúzta magát. - Gyere! - nyújtotta a kezét, mire hátráltam pár lépést és nekifutottam. Nem bíztam Mark-ban, ezek után meg főleg nem, de ha nem fogadtam volna el a segítő kezét, a rendőrök markában végeztem volna.
Felhúzott maga mellé, mikor elkapta csuklóm és már ugrott is le a másik oldalon, magával rántva engem is.
-Fúj! - fogtam be az orrom az undortól. Egy szemetes kukában ültünk, Mark pedig csak boldogan mosolygott rám. - Ne vigyorogj, nem vicces!
-Csak örülök, hogy nem kaptak el - vonta meg a vállát, majd felállt, leporolta magát és kiugrott a szemetesből.
-Honnan veszed, hogy ide nem követnek? - vontam fel szemöldököm, mikor már én is tisztább terepen voltam.
-Nem nagyon tudják, hogy ez a fal ettől az utcától választ el és azt sem, hogy nem törjük ki a nyakunkat, ha leugrunk.
-Jobb lenne nem megkérdeznem, de a kiváncsiság nagy úr - sóhajtottam egy nagyot - Te honnan tudtad ezt?
-Haha, gondoltam, hogy meg fogod kérdezni - nevetett fel őszintén - A múltkor sarokba szorítottak és inkább gondoltam, hogy leugrok és meghalok, minthogy elkapjanak.
-Hagy találjam ki. Már előtte is keresett személy voltál - mondtam szemeimet forgatva.
-Talált, süllyedt - csapott a hátamra, de már nem szóltam semmit érte. - De inkább menjünk. Gondolom te is vissza szeretnél jutni minnél hamarabb - pillantott le rám sejtelmesen.
-Jól gondolod - biccentettem határozottan.

Már egy jó ideje róttuk az utcákat, mikor Mark hirtelen megtorpant.
-Mi van?! - rivalltam rá, mert már egy életre elegem volt a hülye személyiségéből.
-A kocsim! - kiáltott fel kéttségbeesetten.
-Nem! - vágtam rá egyből, mikor kiskutya szemeket vetette rám.
-De kér...
-Nem! - ráztam meg a fejem és lehunytam szemeim, hogy ne tudjon befolyásolni kérlelő ábrázata. Esküszöm, már azt is hallottam ahogy nyüszít, mint egy kiskutya.
-Naa, ne legyél ilyen kegyetlen - mondta sírásra álló hangon.
-Nem! - nyitottam ki a szemeim - Te hibád, hogy otthagytad, nem fogok visszamenni oda, feladni magam.
-De nem fognak elkapni!
-Nem hiszek neked, úgyhogy vagy mész egyedül, vagy visszajössz velem és hagyod a fenébe az autódat - mondtam és döntésem végleges volt.
-Akkor viszlát! - intett egyet és mire kettőt pislogtam, Mark-nak hűlt helye volt. Megvontam a vállam és úgy sétáltam tovább. Szerencsére már közel voltam a búvóhelyhez, így visszataláltam.

Igazából csak egy gond volt...

Ott álltam a fal mellett, mely bevezetett volna Eldorádóba (még akkor sem értettem ezt a nevet), csak éppen fogalmam sem volt hogyan nyílik.
Idegesen ültem le, felhúzott térdekkel. Felesleges lett volna kiabálnom, senki nem hallotta volna. Lábaimat felhúztam az őszi szellő érzetére, ami még ebbe az alagútba is utat talált. Hirtelen nyitódott az ajtó, mire gyorsan felpattantam, hogy ne lökjön félre a kőtömb.
-Robin! Britney! - kiáltottam fel, mikor megláttam az orvost és a segédjét, kik egyébként közeli rokonok voltak.
-Allison! Te meg? - kérdezte a fekete hajú orvos, kin szokás szerint lila pulcsija volt.
-Nem tudom, hogyan kell bemenni - sóhajtottam egyet fáradtan.
-De akkor miért mentél ki egyedül? - értetlenkedett Britney.
-Nem egyedül voltam, Mark-kal.
-Oh, az a vörös hajú, helyes fiú, ugye? - lelkesedett be a szőke, göndör hajú fiatal lány.
-Igen, de tegyél le róla. Reménytelen eset - forgattam meg a szemeim és őszintén reméltem, hogy a közeljövőben hagy nekem személyes teret az a nyomorék.
-Ne már! Kris is a tiéd lett! - nyafogott, mire felkaptam a fejem, mikor már bementem az ajtón és visszapillantottam rá.
-Mi? Kris-szel nincs köztünk semmi. Sajnos... - tettem hozzá halkan, de Britney természetesen felfigyelt rá.
-Csak ne add fel - veregette meg a vállam, majd nagynénjével vidáman csevegve távoztak. Az ajtó halkan csukódott be, így elzárva a tudomásom szerinti egyetlen kijáratot.
A központi részen megint sokan voltak. Úgy tűnt, a nappalokat mindenki itt töltötte. Hirtelen nem tudtam hova menjek. Mit kerestem ott? Senkinek nem tűnt fel a jelenlétem, ahogy ott álltam, elveszetten és ismerős arcokat kerestem. De miért is foglalkoztak volna velem? Nem tudták ki vagyok, honnan is tudták volna? Számukra is ugyanúgy csak egy eldobható élet voltam, aki az újonnan jöttekkel érkezett. És akkor eszembe jutott. Számítottam-e valaha valakinek is igazán?
Hirtelen egy kéz kúszott a derekamra és egy test nyomódott a hátamhoz. Egyből megéreztem azt a kellemes, nyugtató illatot, ami képes volt bármikor elkábítani. Szomorú mosolyogra húztam az ajkaim és lehunytam szemeim.

Talán mégis kellek valakinek, még ha csak ki is használ.