Fate ~ Sors (BEFEJEZETLEN)

5. fejezet

Egy fájdalmas koppanásra ébredtem. A biztonsági öv mellkasomba és alhasamba fúródott. Szemeim riadtan pattantak ki, szívem hevesen vert, szaporán vettem a levegőt. Nem is tudtam realizálni a helyzetet, mikor újból csattanást hallottam. Anyám és húgom elhaló hangon kiáltottak fel. Kéttségbeesetten próbáltam megkapaszkodni valamiben, de a jármű hirtelen lefelé kezdett menni. Le a sötét völgybe.
Átfordult és én bevertem a fejem az üvegbe.

Számra tapasztottam a kezem, visszafolytva feltörni készülő sikításom. Rendezni próbáltam egyenletlen légzésem, fejemet a hűvös falnak vetve. Abban a pillanatban nem akartam mást, csak Kris ölelő karjait, finom, férfias illatát és mély hangját, amint hamis szavakkal nyugtat engem.
Az égre pillantottam, a hajnal jeleit véltem felfedezni a vöröses égbolton. A nap első sugarai lágyan világították meg a felhők lábait, különös formákat és gyönyörű színeket létrehozva. Elidőztem a természet szépségeit bámulva, végül az autók halk zúgása ébresztett fel, jelezvén, az emberek megkezdték szokásos napjukat saját maguknak felállított mókuskerekükben.

Kezemet SFP9-esemre helyeztem, lassan húztam ki, lépteim halkak voltak, akár egy vadászó macskáé. Bíztam Kris-ben, de nem tudhattam mikor sétál ő is csapdába. Ha pedig ez megtörténne, nekem nem szabad beleesnem a hibába, túl kell élnem. Ha én is meghalok, ki menti meg Kris-t?
Óvatosan néztem ki a sarok mögül, mely a sötét sikátorba vezetett, ahová Kris utasított előző este. Hunyorogva sikerült kivennem négy alakot. Az egyik határozottan Kris volt, magasságával kitűnt a másik három közül. Mellette pedig Dylan állt, eltörpült a főnökünk mellett. De a többi alak ismeretlen formát öltött. Csendben hallgatóztam, még a lélegzetemet is visszafolytottam, hát ha meghallok akár egy szófoszlányt is. Ám nem sikerült semmit kivennem a négy személy halk szavaiból, melyek elvesztek az éjszaka sötétjében. A közeli utcalámpa derengve világította meg a sikátort, de még így is láttam, hogy Kris kezet fog a vele szemben állóval. Meglepetten néztem őket, nem hittem volna, hogy valaha szövetséget fogunk kötni bárkivel is.
-Gyere ide, Allison. Nem kell ott lecövekelned - mondta Kris hangosabban, felém sem pillantva. Felébredtem kábulatomból és magabiztos léptekkel indultam meg feléjük, apró mosollyal szám szélén. Tudtam, hogy Kris előtt semmi sem titok, ő a valaha volt legjobb bérgyilkos, kétséget kizáróan.
-Kris, Dylan - biccentettem nekik, majd kérdőn pillantottam az ismeretlen felé, jobban szemügyre véve őket. Az egyik viszonylag magas volt, fekete rövidre vágott hajjal, nagy orral és vékony ajkakkal. Tiszteletet sugárzott tekintete, holott nem érdemelt volna azt, legalábbis a közemberek így gondolják. Engem pedig őszintén nem érdekelt. Rég nem voltam már képes gyengéd érzelmekre, kivéve Kris irányában.
A másik közepes termetű, de magasabb volt nálam. Kissé elálló fülei és nagy szemei egész aranyossá tették arcát. Idősebb lehetett nálam, de csak pár évvel. Haja vörösen fénylett az éjszakában, szemei különösen csillogtak. Frucsa volt, felkeltette az érdeklődésem, ami nagy szónak számított. Mégis közelsége miatt megborzongtam és különös érzés futott végig rajtam.
-Ők kik? - kérdeztem ártatlan hangon, nagy szemeket meresztve. Had gondolják, hogy esetlen és törékeny vagyok. Kris elmosolyodott, tetszett neki, hogy másik személyiségem adom.
-Ők itt az új szövetségeseink. Rob és a jobb keze, Mark - mutatta be az idegeneket. Mark egy vigyorral üdvözölt, Rob pedig csak egy pillantást vetett rám.
-Örvendek - hajtottam le egy kicsit a fejem.
-Allison, gyere egy picit - intett Kris, mire ugrottam, mint egy kutya, gazdája hívó szavára. Bár ez így is volt. Kris-ben láttam a vezetőm, a gazdám, a szerelmem, mindenem. A sikátor végéhez vezetett, Dylan-t otthagyva új szövetségeseinkkel.
-Rögtön a lényegre is térek, rendben? - kérdezte halkan, mire beleegyezően bólintottam. Többre nem tellett tőlem, elvesztem barna szemeiben és jellegzetes arcvonásaiban - Sajnálom, de Zara meghalt - mondta, bár mély hangjában sajnálat jelét nem fedeztem fel. Döbbenten meredtem magam elé, de nem a fájdalom miatt, amit az elvesztése miatt éreztem, hanem pont az ellenkezője végett. Nem éreztem semmit. Zara mondhatni a legjobb barátnőm volt, mégsem fájt, hogy már egy sokkal jobb helyen van. Mindig is mondta, hogy ki szeretne lépni, de nem tehette meg, ez nem egy olyan munka, ahol bármikor felmondhatsz. A mindig életvidám lánynak is voltak depressziós percei, melyeket senki nem vett észre, rajtam kívül.
-Jól vagy? - simította hatalmas tenyerét arcomra Kris, kedvesen cirógatva puha bőrömet.
-Igen - bólintottam magabiztosan.
-Pedig nem úgy tűnik.
-Hogyan halt meg? - kérdeztem, ignorálva előző kijelentését.
-Robin nem tudta megmenteni. Ott kellett hagynia a régi gyárnál, különben mindkettőjüket elfogták volna.
-Biztosan meghalt?
-Rátapintottál a lényegre. Nem. Nem biztos, éppen ezért aggódok - sóhajtott egyet gondterhelten.
-Ne aggódj, bízok Zara-ban. Ha túlélte volna és elfognák, nem fog minket feladni - bíztattam Kris-t, holott tudtam, Zara-nak már mindegy, fel ad-e minket vagy sem. Csak egy dolgot reméltem. Hogy nem akarja se az én vesztemet, se Dylan vesztét.
-Dylan tudja? - pillantottam az említett fiú felé. Nyílt titok volt, hogy azok ketten szerelmesek egymásba, bár érzéseiket soha nem vallották be a másiknak.
-Igen. De erős, ki fogja bírni - fordult ő is Dylan felé, aki mereven bámult minket. Kissé hátborzongatóan festett, de megértettem őt. Ha Kris meghalna, én is mennék utánna.
-Biztos jól vagy? Ha jól láttam, jóban voltatok Zara-val.
-Persze, megleszek - mosolyodtam el. Szívem repdesett a boldogságtól, Kris még sosem törődött velem ennyire. De ez csak egy álarc, amit maga előtt tartott, óvakodva, hogy még véletlenül se törjön szét a vékony réteg.
-Akkor jó. Most menjünk, meg kell nézni az új helyünket. Egy kis ideig Rob-éknál fogunk lakni, még a következő bázisunk nincs teljesen készen - fogta meg a csuklóm Kris, majd magával húzott.
-Indulhatunk? - kérdezte negédes stílusban új szövetségesünk.
-Természetesen - felelte főnököm, majd intett egyet és Dylan is követni kezdett minket. Elengedte a kezem, így hátramaradtam Mark-kal.
-Allison, igaz? - nézett le rám a fiú. Hunyorogva próbáltam valamit, bármit kivenni tekintetéből, ám pillantásából semmit nem tudtam kiolvasni, ez pedig nagyon frusztráló volt.
-Te pedig Mark.
-Igen. Lenne kedved eljönni valamerre? - mosolygott rám, de ez nem volt elég, ebből még nem tudtam megmondani a gondolatait.
-Hova? - fordultam vissza Kris hátát szuggerálni. Bájcsevegett Rob-bal, de egy pillanatra elkaptam a tekintetét, amint hátrafordult és rámnézett. Mark kuncogni kezdett, mire felékaptam a fejem.
-Szóval, hova akarsz menni? - vontam fel egyik szemöldököm, miközben Dylan intett, hogy forduljunk be egy utcába.
-Ha holnap eljössz velem kávézni, elmondok pár dolgot - suttogta a fülembe vigyorogva.
-Nem szeretem a kávét.
-Akkor teázni, nekem mindegy - vonta meg a vállát hanyagul.
-És ez nekem miért lenne jó?
-Élve szeretnéd látni Kris-t, nem? - karolta át a vállam, de alig fogtam fel cselekedetét. Ereimben megfagyott a vér, tekintetemet nem vettem le Kris hátáról.
-De. Élve akarom látni - válaszoltam fagyosan.
-Akkor gyere el velem teázni.