Segítség!

*6*

Amikor meglátta a kezemet nagyon bepánikoltam. Azon gondolkodtam hogy mit fogok neki mondani mert ugye azt nem mondhatom hogy miattad van ez az egész.
-öööm.... izé... -dadogtam össze-vissza.
-na mondd már- a szemében volt egy kis düh és kíváncsiság.
-semmi közöd hozzá -rántottam el a kezem. Most hirtelen nem tudtam hogy mit csináljak. Csak ez jutott eszembe.
-de nagyon fontos s van hozzá közöm
-szerintem meg nem vagy se az anyám se az apám-jelentettem ki. Kikerültem és mentem tovább. Hátra se néztem. Betértem a folyosón és a falnak támaszkodva folytak a könnyeim. Olyan gyeng vagyok. Egy semmi vagyok. Nem érek semmit. Kinek kellenek?!
A folyosón közeledett Emma. Eddig nem is beszéltünk de most odajött és kedves volt.
-van valami baj Lola? -gugolt le mellém.
-nem nincs semmi baj- válaszoltam szipogva és felálltam. -bocsi de most megyek.
Ezzel elmentem. Meg sem vártam a válaszát.
Amikor otthola beléptem az ajtón Ryan ült a kanapén.
-te meg mit keresel itt?
-igen, én is várom a választ. Lola, miért nem bízol meg bennem? Minek csináltad ezt magaddal? -annyira édes volt. Egy könnycsepp hulott le az arcomon. Teljesen kiborultam és már nem bírtam tovább.
- tudod miért? Mert szeretlek, vágod? Már amikor először megláttalak belédszerettem. Mindig próbáltalak elfelejteni, de nem ment. Nem tudlak kitörölni a szívemből. Már annyira elegem van hogy nem veszed észre.... -ordítottam. Még nekem is fájrak ezek a szavak. - sajnálom...  Sajnálom hogy belédszerettem. -már sírvafakadtam. - szeretlek Ryan Stolen. Érted? Szeretlek... -már nem bírtam. Ezeket a szavakat már a földre esve mondtam el zokogva. Ő csak nézett ki a fejéből.
-sajnálom- szólalt meg végre- én ezt nem tudtam....
Felnéztem rá és nehezen de mgtudtam szólalni.
-ez nem viszonzott szerelem, ugye? -kérdeztem szipogva. Ő lehajtotta a fejét. Már tudtam hogy mit jelent ez.
-nem. Sajnálom de én nem érzek irántad semmit.
Amikor ezeket a szavakat kimondta olyan volt mintha es baltát vágtak volna belém. Én annyira zokogtam hogy levegőt sem kaptam. Ryan felállt.
-nagyon sajnálom- és evvel a két szóval búcsúzott el. Kinyitotta az ajtót és elment. ELMENT. Örökre elment. Én összeomlottam. Csak zokogtam. Már vagy 2 órája sírok. Egyszer nyílik az ajtó. Nem volt erőm odanézni de a hang ismerőa volt.
-úr isten Lola, mi történt? -szaladt oda hozzám Adam. Nem tudtam válaszolni. Felvett menyasszony pózba és elindult. Már csak arra eszméltem, hogy a szobámba vagyok és Adam épp letesz az ágyra. Fél órát ült a széken míg én csak néztem ki a fejemből. Már sírni se tudtam. Minden könnyem elfogyott.
-mostmár elmondod hogy mi a baj? - kérdezte Adam finoman.
-Ryan. Elment. Örökre. -mondtam rezdületlen arccal. Adam odajött és megölelt. Én felültem és viszonoztam az ölelését.
Másnap Adam ajánlatára nem mentem suliba. Egész nap csak féküdtem az ágyba és bámultam. Szó nélkül. Igaz nem is volt kihez szólni. Adamnak suliba kellett mennie. Este összeszedtem magam és máanap mentem suliba. Nem volt kedvem semmit csinálni. Nem sminkeltem ki magam a hajamat csak hátrafogtam és egy fekete nadrág és egy szűrje, bő póló volt rajtam. A suliba nem szóltam senkihez. A szünetekbe zenét hallgattam az órákon meg rajzolgattam a füzetembe. Ez így ment 2 hétig. Ryannal nem találkoztam egészen máig. Ma a folyosón elmentem mellette. Azóta hagyta hogy belepusztuljak a fájdalomba. Azt hittem hogy megfulok a saját könnyeimben, elveszek a magányba. Annyira fájt hogy annyi könnycsepp nem szorult belém. Annyira szeretem, hogy egyszer ő lesz a vesztem.
Ez így ment még két hétig. Hajdoklok. Nem alszok. Nem eszek. Nem élek. MEGHALOOK.