Tollfirkák

Eső

Az égen rettenetes esőfelhők gyülekeztek. Főhősünk aggodalmasan felfelé pislogott, és azt latolgatta magában, hogy vajon még a zuhé előtt sikerül-e hazaérnie. Megszaporázta lépteit, de valamilyen különleges oknál fogva az elágazásnál a hosszabb utat választotta. Lelassította lépteit, és betette a fülébe a fülhallgatóját. A zene ütemére ringatta a fejét, és dobolt a lábán. Egy lélek nem volt arrafelé rajta kívül.
Épp a játszótérhez ért, amikor lepottyant az első esőcsepp. Az arcára esett. Felnézett a szürke felhőkre, és bement a játszótérre. Letette táskájat a fa alá, belerakta a telefonját, és leült a hintára. Nagyon apró volt a játszótér, csupán egy csúszdából, egy hintából és egy mászókából állt. Itt sem volt senki. A rossz időre való tekintettel mindenki hazasietett, kiürült a kertváros.
Főhősünk elkezdte hajtani magát a hintán, és ahogy egyre nagyobbra lendült, egyre jobban rázendített az eső is. Olyan magasra lökte magát, amilyen magasra csak bírta. Nevetett. A víz besötétítette az egyébként piros felsőjét, a nadrágján is egyre nagyobbra nőttek a foltok. A kavics elkezdtett csúszni, a láncot is nehezebb volt már fogni. Megállította a hintát és csak nézett maga elé. Haja tincsekbe állva tapadt homlokára, arcáról folyt a víz. Táskája is kezdett veszélyben lenni, egyre jobban nedvesedett a fa alatt is. 'Indulni kéne. Na, de még egy utolsót!' Elkezdte lökni magát, és amikor a legmagasabban járt elrugaszkodott és kiugrott. Kigurult a fűre, majd a hátára fordulva kacagott. Rég érezte ilyen jól magát. A cseppek a szemébe estek, de nem bánta.
Felkelt, a ruhája csupa víz és sár volt. Idétlen vigyorral a táskája felé indult, felkapta és elindult a hazafele vezető úton.
Bőrig ázott. És hogy imádta!