Tollfirkák

Én

Ez így nem lesz jó. Ez nem az enyém. A tükör előtt állok, de nem. Ez nem az én mosolyom. Közelről sem. Ez amolyan morcos fajta, az a mérges, bosszús, kicsikét talán kárörvendő is. Ezért biztosan állíthatom, hogy ez nem az enyém.
De akkor melyik az? Ez, amilyek csak féloldalas? Hiszen én soha nem mosolygok így. Ez idétlen. Mosolygok én egyáltalán? Igen. De nem így. Felfelé húzom a szám, de ez sem jó. Ennek a vége lefelé csúszik, és egy vonallá préselődnek az ajkaim. Ez sem jó. Ez valaki másé.
Sokszor kellet volna magamat adnom különféle helyzetekben. - Magamat áltatom. Mindig magamat kellett volna adnom. Mindig. - De sajnos nem tettem. Ha társasagban voltam, szerepet játszottam, nem voltam önmagam. Attól féltem, hogy úgy nem kellek nekik. Lehet, nem is kellettem volna. Viszont így nem találom. Nem találom magamat, azt a fránya mosolyt pedig végképp sehol sem lelem. Néztem mindnenhol. Találtam is egy párat. De a sajátomat nem találtam sehol. Aztán belenéztem a tükörbe. Magamat látom. Én vagyok az. Én vagyok, de közben mégsem. Van ilyen egyáltalán? Lehetséges ez? Biztosan, hiszen most is ez történik. Ez a lány a tükörben, a fáradt, csalódott szemekkel valóban én lennék? Csak nem. De legalább az orrom még az enyém. Vagyis, várjunk csak... Innen minden az enyém! Igen, szerepeket játszottam, de én voltam. Én játszottam a szerepet! Hiba volt, belátom. Óriási hiba. De az ember a hibáiból tanul, nem igaz? Hagyni kell az egészet. Saját magamat kell adnom, mindig, minden helyzetben! Ez hihetetlen. Gondolkodás nélkül mosolyra húzom a szám és... ott van. Ez a kicsit csalfa, nagy, gödröcskés az enyém! Az én mosolyom.