Tollfirkák

Pillanatok /1/

Kint ültem az erkélyen, amikor megjelent. Hűvös és ködös reggel volt. A nap már megindult felfelé, lassan tűnt fel a magas toronyházak mögött. Épp a szokásos reggeli teámat iszogattam.
Az ajtó nyílására felkaptam a fejem a bambulásomból és lassan a hang irányába fordultam. Ő volt az. Kilépett a friss levegőre, becsukta maga után az ajtót és leült a mellettem lévő fotelba.
- Szia - suttogta. A szívem gyorsabban kezdett verni, csak most fogtam fel igazán, hogy itt van. Hogy tényleg eljött. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.
- Szia - súgtam én is, és belekortyoltam a forró italba, majd még jobban magamra tekertem a hátamon fekvő plédet.
- Hiányoztál - biccentette oldalra a fejét és a szemembe nézett. De hogyan! Mintha a lelkemig látott volna. Én pedig úgy is éreztem. Szerény mosollyal a fülem mögé tűrtem a hajam és vállat vontam.
- Te is. Azt hiszem - feleltem csöndesen, aztán, hogy ne látszódjon a zavarom, a távolba meredtem. A vörös korong egyre magasabban járt, gyönyörű, narancssárgás színbe borítva a város tetejét.
Megvakarta a tarkóját és hátradőlt. A szemeit még mindig rajtam tartotta, de inkább érdeklődve nézett rám, mint sem szerelemmel.
- Tudod, azon gondolkoztam... - kezdte elmélázva, de fejcsóválva a szavába vágtam.
- Tudom. Te mindig gondolkozol - vetettem oda egy enyhe éllel a hangomban. Keserű mosollyal megrázta a fejét és elcsöndesedett. Csak a halk szuszogásunk, meg a kortyolásom volt az egyetlen zajforrás. A város korai hangjait leszámítva, persze. De mégis. Olyan békés volt ez a csend. Mintha több lett volna benne, mint a beszélgetésünkben. Valószínűleg így is volt.
- Mi a szerelem? - kérdezte hirtelen, aztán nyomban elhallgatott. Kissé meghökkentem a kérdésén, de nyomban válaszoltam.
- Klisé - túrtam a hajamba, és elnevettem magam.
- Nem, nem - rázta a fejét. - Úgy igazán. Igazából mi a szerelem?
- Nehéz kérdés. Legfőképp talán a világegyetemhez tudnám hasonlítani - méláztam el és vártam a reakcióját. De ő kifejezéstelen arccal meredt rám, úgyhogy gyorsan elkaptam a tekintetem és folytattam. - Talán azért, mert olyan változatos. Mindig más. És távolról mégis egyenletes. Meg olyan misztikus. Nem tudom. Nekem mindig ez az első dolog, ami eszembe jut a szerelemről - mondtam csöndesen és gondolatban hozzátettem. És te. Te is mindig eszembe jutsz. Lassan felemeltem a fejem és belenéztem a szemébe. Alig bírtam kibogozni belőle valamit. Meredten néztünk egymásra hosszú percekig, aztán egy autó dudált az erkély alatt. Én összerezzentem, még az italom is kilöttyent, ő pedig megdörzsölte az arcát.
- Fejtsd ki kérlek.
- Micsodát? - pillantottam rá, miközben a nedves pulóveremet törölgettem egy papír zsebkendővel, de a zsepi már nagyon kezdett szétfoszlani.
- Az előbbit. Kíváncsi vagyok - mosolygott, de a szeme rideg maradt. Azt hiszem szomorú volt. Aztán oda nyújtott nekem egy zsebkendőt. Igazit. Textilt. Tőle már meg sem lepődtem az ilyeneken, csak biccentve elvettem az anyagot és tovább folytattam a ruhám tisztogatását.
- Hiszen az előbb mondtam el. Nincs mit ezen kifejteni - ráncoltam a szemöldököm.
- Ugyan már! - legyintett. - Ne csak kapargasd a felszínt. Zúzd szét rendesen! - Egy aprót bólintottam és kényelmesen elhelyezkedtem.
- Hát, akkor - kezdtem bele kelletlenül. - Hogy miért pont a világegyetem jutott eszembe? Nem is tudom. Csak gondold végig. Annyi, de annyi mindenben hasonlít. Először is, talán a misztikum. Hiszen a szerelem, olyan egy rejtélyes dolog. Érzed, tudod, hogy ott van, de nem tudod megfogni. És mégis. Szentül hiszel benne. A végtelenségében. Hogy, soha, soha nem érhet véget az a valami. Hogy nem szakadhat el sosem az a láthatatlan kötél, ami akaratlanul is a másikhoz láncol. Mi ez, ha nem rejtély? Olyan, mint egy nagy csoda. Aztán meg, mindig más. Sosem ugyan olyan, vagy milliónyi érzést képes kiváltani az emberből, akár egyszerre. Közben pedig ugyan úgy szereted, de máshogy. Annyira bonyolult ez, miért kell nekem ezt elmagyaráznom? - tettem fel a költői kérdést, majd egy kis szünet után a rend kedvéért folytattam.
- Soha nem fogod megérteni, bármennyire szeretnéd. Felfoghatatlan. Nem fogod fel, hogy miért pont belé szerettél? Normális vagy egyáltalán? És akkor még nem is beszéltem arról, hogy akkor is ott van, ha nem szeretnéd. Otthagyhatod, nem kell vele foglalkoznod. De egy idő után úgyis eszedbe fog jutni. Akkor pedig elgondolkozol rajta, beleveted magad a veszedelmes hálójába. Tudod, hogy nincs visszaút - hadartam és rámeredtem. Nem rám nézett, a Napot csodálta.
- Mégis, olyan gyönyörű ez az egész. Minden egyes pillanata. Amikor majd kiszakad a szíved a helyéről, mikor olyan, mintha egy vasmarok szorítaná. Amikor elképzelhetetlenül boldoggá tesz. Ezek... gyönyörű, fantasztikus dolgok. Akárcsak a világegyetem - a szám szélét harapdáltam. Le kéne állnom. Túlságosan belevetettem magam, elvesztettem az agyam. Belecsavarodtam a pókhálóba. Nem volt más választásom.
- Szeretlek, tudod? - súgtam és felé pillantottam. Felnézett, egyenesen rám.
- Tudom - felelte és visszafordult, hogy tovább csodálja a Napfelkeltét. Ami mögött, valahol nagyon mélyen, de ott volt a mi világegyetemünk.