Tollfirkák

Úgy teszek

Esik az eső. Le a földre, rá a bőrömre, bele a szemembe. Úgy teszek, mintha zokognék, kezembe temetem az arcom, de nem is sírok igazából. Csak ülök az esőben, kapargatom a nedves földet. A kosz bemegy a körmöm alá, de nem zavar. Dehogy zavar. Az, hogy nem hiányzol ezerszer jobban idegesít. Azt akarom, hogy égessen a hiányod, hogy epedjek bele abba, hogy nem látlak, de semmi. Egyáltalán nem váltasz már ki belőlem olyan heves érzéseket. És ez úgy zavar, hogy majd bele pusztulok, de egyszerűen képtelen vagyok hiányolni téged. Képtelen vagyok újra szeretni téged. Egyszerűen... kifakultál belőlem. Olyan mintha túl sokáig álltunk volna együtt a napon. Annyira elvarázsolt mindkettőnket a fénye, hogy észre sem vettük, hogy közben folyamatosan szívta ki belőlünk a színeket. Eltűnt kettőnkből a szín. Halványak vagyunk egymás mellett. Fekete-fehérek. Te most már mások oldalán ragyogsz, miközben én az esőben ülök és érzéseket próbálok kipréselni magamból. Melankolikusokat, amik illenek az időjáráshoz. Én igyekszem, biz isten, de nem megy. Elengedtelek, minden huza vona nélkül. Csak magammal vívtam harcot, téged kihagytalak ebből is. Úgyhogy hagyom is inkább, megyek én is, visszaszerzem a színeimet. Felállok a földről, leporolom a nadrágom.

Nem is esik az eső. Csak én állok a locsoló mellet és azt szeretném hinni, hogy esik.
Úgyhogy csak úgy teszek mintha esne. Úgy teszek, mintha szomorú lennék. Úgy teszek, mintha sírnék.
Úgy teszek mintha hiányoznál.

Állok az esőben. Zokogok. És te rettenetesen hiányzol.