A Sötét Lány

3. Fejezet

Nagyszünetben a helyünkön ülünk és jóízűen falatozunk, miközben Álmos megosztja velünk a híreit.
- Apa el tud vinni remélem abba a fizika laborba. Álmom válna valóra! - gondolkozik el, majd gyorsan hozzáteszi. - Fizikus akarok lenni! Nektek mi az álmotok? - fordul körbe.
- Az, hogy lefogyjak végre - szomorodik el Kamilla.
- Ne beszélj hülyeségeket - próbálom felvidítani.
- Te könnyen beszélsz, annyira jó alakod van. Mit csinálsz, hogy így nézel ki? - tárja szét a karjait.
- Hát...edzek - vonom meg a vállam. Álmos és Kamilla összenéznek, majd rám. - Mi van? -kérdem.
- Nem is említetted, hogy ilyennel is foglalkozol - teszi szóvá Álmos.
- Nem kérdeztétek - harapok bele a tízóraimba.
- Futni szoktam, de nem használ semmit. Inkább nem eszek! - tolja arrébb a kajáját Kamilla.
- Nem értem miért akarod magad megváltoztatni, te így vagy gyönyörű, ahogy most vagy! - jelenti ki Álmos kissé elpirulva, mire Kamilla szégyenlősen lesüti a szemét. Én csak mosolygok magamban és elgondolom, hogy milyen szép pár lennének, ha barátnőmnek is tetszene Álmos. A valóságba Dávid hangja ránt vissza, aki előttünk tornyosul és az a pimasz vigyor van az arcán. Szónélkül lehajol és elveszi Kamilla kajáját.
- Elkérted? Úgy rémlik nem - nézek rá mérgesen.
- Minek? - pásztáz flegmán. - Úgyis csak hízik tőle - mondja, mire a csatlósai nevetni kezdenek és elmennek. Kamilla arcát a tenyerébe temeti és zokogni kezd.
- Ne is figyelj rájuk, tudod milyen kicsi az intelligencia szintjük - vigasztalja Álmos, miközben átöleli.
- Nincs veled semmi probléma - mosolygok rá bátorítóan. Kamilla ránk néz és bólint. Az emberek gonoszak. Ahelyett, hogy magunkban keresnénk meg a hibáinkat, másokban találjuk meg.
Mivel péntek van, ezért általában Álmosnál szoktunk lenni, de most azt mondom, hogy nem tudok menni, mert segítenem kell otthon, de megigérem, hogy holnap találkozunk. Mikor a busz beér a megállóba, rögtön leviharzok onnan és azonnal a szomszédba, Lázár bácsihoz rohanok be. A szüleimmel is nagyon jóban van, és mivel öreg, a biztonság kedvéért adott egy kulcsot, ha történne vele valami. A tárggyal könnyen bejutok és körülnézek a házban, de nincs sehol. Csak egy helyen lehet: lent a pincében. Oda is tartok és igazam volt. A táskámat a földre rakom, én meg a kényelmes forgószékbe helyezem magam.
- Nem a barátaiddal kéne lenned? - üdvözöl Lázár bácsi.
- Fontosabb dolgom is van.
- A barátságnál semmi sem lehet fontosabb - oktat ki.
- A város megmentése igen - makacskodok. - Találtál már ki valamit a ruhával kapcsolatosan? - masszírozom a halántékomat fáradtan. Lázár bácsi egy hatalmasat sóhajtva veszi le a szemüvegét, majd rám tekint. Határozott léptekkel elindul felém és a fejét csóválja mosolyogva.
- Komolyan gondolod ezt? Jelmezben meg akarod menteni az embereket?
- Így nem is fognak félni tőlem - mutatok magamra. - És igen. Komolyan gondolom. Meg is fogom valósítani!
- Rendben - tartja fel a kezeit védekezően és visszamegy az asztalhoz. - Attól még a barátaiddal találkozhatnál - néz vissza. Unottan dörzsölöm meg a szemem és ásítok egy nagyot.
- Fáradt vagyok, az éjszaka dolgom volt. Inkább lepihenek - kapom fel a táskám a vállamra.
- És milyen jól végezted - vigyorog Lázár bácsi. Csak bólintok, majd elköszönök és hazamegyek. Illedelmesen köszönök a szüleimnek, akik a szokásos elfoglaltságukat szokták űzni. Anya a telefonon lóg és a barátnőjével beszélget, míg apa a gép előtt ül és programozó lévén egy új programot próbál fejleszteni. A táskámat felviszem a szobámba, majd ismét lejövök és az asztalnál várom az ebédet.
- Milyen volt a suli? - kérdi apa elsőként.
- Nagyon jó! - mosolygok. Nem tudnak az állandó cikizésekről, nekik alapból az a fontos, hogy jól teljesítsek mindenben. Higyjék csak azt, hogy minden rendben van.
- Miért hordod még a szemüveged? Az orvos mondta, hogy már nem kell - szólal meg anya.
- Megszoktam - tologatom a kajámat jobbra-balra a tányéron. Igazából azért hordom, hogy Álmos meg Kamilla ne érezzék magukat kivülállónak. Amúgyis a menők a kis bandánkra a Pápaszemes Klubja nevet adták, szóval ha letenném, már nem lennék tag. Mind csak a Lidércek járnak a fejemben. Valahol a városban kell lennie egy helyiségnek, ahol mindig összegyűlnek tanakodni. Talán a banknál a kamionra egyiköjük nem ül fel és követhetném valamikor. Vagy akár most este, de ahhoz pihennem kéne. Gyorsan bezabálom az ennivalót és indulnék a szobámba, de apa utánam szól.
- Szeréna, minden rendben? - aggódalmaskodik.
- Igen, csak fáradt vagyok - magyarázom mosolyogva. - Egy kicsit lepihenek.
- Délután fél hat van - lepődik meg anya.
- Este későig írtam a matek házit - vakarom a fejem.
- Nem kell ennyire szorgalmasnak lenned - mondja apa és anya is egyetért vele. Csak bólintok, majd a lépcsőket felfele kettesével szedve beérek a szobámba, ahol persze nem az az első, hogy lefeküdjek aludni, hanem nekiállok fekvőtámaszt csinálni és hasprést.
Éfjél körül lesurranok a pincébe és magamra öltöm a fekete ruhámat. Előkapom a horgot, majd azzal a háztetőkön csendesen lépkedek. Mikor elérek a bankhoz, a fekete csuklyások már ott sorakoznak és hajléktalanokat tuszkolnak a kamionba. Bármennyire is szét szeretném rúgni a hátsójukat, nem lehet. Tuti biztos, hogy valahol összegyűlnek. Bár még valami aggaszt. Hol tartják fogságban az embereket? Raktárban? Elhagyatott házban? Gondolom azért sikoltoznak, de szegényeket nem hallja senki. A városban a hangjukat biztos meghallaná valaki, szóval ezer százalék, hogy valahova vidékre szállítják őket. Amúgy hihetetlen, hogy nem csukták még le ezeket a mocskokat, hiszen nyilvánosan üzletelnek. Hirtelen felcsillan bennem egy reménysugár, amikor meglátok egy rendőrautót, ám hiába, a Lidércekhez tartoznak. Jellemző. Teljesen feldühít ez az egész város, biztos, hogy majd elhúzom innen a csíkot. Csendben figyelem a tevékenységüket, éppen drogot raknak fel a kamionra, mikor megint egy rendőrautó szirénája csapja meg a fülemet. Ezek már biztos, hogy becsületes zsaruk. A kocsiból kiszáll a két rendőr és fegyvert fognak a kapucnisokra. A fekete ruhások csak nyugodtan megfordulnak, mintha nem is lennének veszélyben.
- Uraim - szólal meg az egyik sötét alak - jöttek szórakozni?
- Börtönben fognak megrohadni! - tartja az egyik rendőr rájuk a fegyvert, mire lelövik. A látványtól és a hangtól összerezzenek, de tudom, hogy tartanom kell magam. A halott társa megszeppenve áll a kocsi mellett és remegve szorongatja a pisztolyát. Amint a terrorista ráfogja a fegyvert, azonnal lemászok a tömbház oldalán lévő rácsokon és a rendőr segítségéért sietek. Rohanok, de nem tudom kiverni a fejemből azt a képet, hogy előttem löttek le egy embert. Pont mikor elsül a tárgy, akkor vetem rá magam a zsarura és a golyó visszapattan a ruhámról. A kocsi takarásában a rendőr rámnéz és még ijedtebbnek néz ki.
- Még egy beöltözött őrült - sápad el teljesen. Nem foglalkozok a megjegyzésével, csak kikukucskálok, de ahogy meglátják a fejem, lövöldözni kezdenek.
- Tessék! - nyomja a kezembe a revolvert. Nem tudom mit kezdjek vele, Lázár bácsi nem igazán engedett fegyverek közelébe. Jobbnak látom, ha ismét menekülök. Egy füstbombával meg is oldható, de mire előhalásznám, a csuklyások megkerülik a kocsit és megtámadnak. Az egyiknek azonnal megragadom a karját és az autó motorháztetejére vágom. A másodikat kibotlasztom, de hátulról elkapnak a nyakamtól fogva. Levegő után kapkodok és a rendőrt is keresem, de őt is elkapták. Próbálok kiszabadulni úgy, hogy a könyökömmel hasba vágom. Meg is teszem ezt a mozdulatot és elenged. Büszkén fordulok hátra, de ekkor meglátom azt a csuklyás srácot, aki múltkor elkapott a sikátorban.
- Úgy tűnik mindig meg kell mentselek - mosolyodik el halványan. Nem mondok semmit, inkább leütöm a mögötte levő tagot. Közben természetesen a többi gazfickó elmenekült a kamionnal és itt hagyták a többieket. A fiatal srác is teszi a dolgát, de talán én keményebb vagyok. Amelyik elkapta a rendőrt, azt arcon ütöm annyira, hogy tiszta vér lesz az orra, majd ágyékon rugom és lerogy a földre. Fölé tornyosulva kezdem faggatni.
- Hova viszitek az embereket?
- Nem tudom - szipog, mire belerugok.
- Hova viszitek? - emelem meg a hangom.
- Mondtam nem tudom! - szorítja össze a szemeit a fájdalomtól. Ettől csak még mérgesebb leszek és tiszta erőmmel ismét behúzok neki egyet. Közéjük tartozik, tudnia kellene! A kapucnis barátom fog le, mert megint ütni akartam. A rendőr csak lélekszakadva elfut és azt ordibálja, hogy megbolondultunk és nem érti, hogy  miért öltözik be mindenki. Az eszméletlen alak mellett lehajolok és a hosszú, fekete köpenyt szétnyitom. Legbelül egy név van: Lengyel Balázs.