A Sötét Lány

1. Fejezet

- Biztos vagy ebben? - lép közelebb hozzám Lázár bácsi.
- Teljes mértékben -állok elhatározottan és semmi sem tántoríthat el a tervemtől. Három évet kellett erre a pillanatra várnom és mostmár nem hátrálhatok.
- Szintén szénszálas - nyomja a kezembe a maszkot. Felhelyezem az arcomra, de persze már azelőtt kifestettem a szemeimet feketére. Lázár bácsira nézek, aki csak elismerően bólint, de mégis aggodó pillantásokkal ajándékoz meg.
- Vigyázok magamra - mosolygok rá bátorítóan. - Hogy festek? - tárom szét a karomat.
- Fordulj meg és meglátod.
Lesütött szemmel megfordulok és meglátom magam a tükörben. Megérte várni egy csomót erre a ruhára. Jól is néz ki, direkt nekem szabták és golyóálló szénszálas kávler nomexből készült. Talpig feketében állok és nem ismerek magamra. Most nem a szememnél húzódó maszkra gondolok, hanem úgy általában. Magabiztosabb vagyok és lelkileg erősebb, ráadásul érzem, hogy így bármit megtehetek.
- Tudod akkor a címet?
- Persze, lenyomoztam - vágom rá azonnal. -Indulok is - tartok a pince ajtajához, de a vén veterán hős utánam szól.
- Vigyázz magadra!
- Felkészítettél, nem lesz semmi baj! - búcsuzok el tőle és felszegett állal hagyom el a sötét helyiséget. Éjfél körül lehet, de hidegen hagy, csak az jár az eszemben, hogy elkapjam azokat a szemeteket, akik sanyargatják ezt a várost. A Fekete Lidércek Társasága mindig a központi banknál gyűlekeznek éjjel egy óra körül. Mivel a külvárosban lakom, ezért muszáj korán elindulnom, hogy pár perccel előttük ott legyek. Máig titok kik tartoznak ebbe a csoportba, de biztos nem jó emberek. Drogokat és betiltott fegyvereket adnak el a külföldi országoknak, de még embereket is ölnek és tartanak fogva terrorizmusra kényszerítve őket. A hatóság sajnos semmit sem tud tenni, túl sok a beépített személy, akik a nagy főnöknek dolgoznak. Természetesen azt sem lehet tudni ki lehet a titokzatos személy, de ha senki nem tesz semmit, akkor majd én. Nem akarok rettegésben élni és addig nem nyugszom, amíg ki nem derítem, hogy kit rejt a fekete kapucni. Az egész világon elhíresült a Fekete Lidércek Társasága és egyfajta "terroristáknak" nevezik őket. Ahol csak lehet erőszakot alkalmaznak és az elrabolt embereket erre tanítják és ha nem teszik azt, amit mondanak, akkor könyörtelenül végeznek velük. Az az alapelvük, hogy a világ akkor lehet békés, ha minden rosszat eltávolítanak, beleértve a Föld minden élőlényét és tárgyát. Ez egy hatalmas hülyeség igaz? Ezért kell valakinek megállítania őket. Lázár bácsi régen a katonaságnál volt őrmester, szóval elég sokat tanított nekem a harcművészetről, fegyverekről és a lopakodásról. Egy horog segítségével járkálok csendesen a háztetőkön és mindjárt odaérek a bankhoz. Kellemes tavaszi fuvallat csapja meg az arcomat és belekap a hosszú, szőke fürtjeimbe. Megállapodok egy tömbház tetején és onnan figyelem az eseményeket. A kapucnisok már itt vannak és gondtalanul gazdálkodnak. Beharapom a szám és gyorsan felidézem a tervemet. Rajtaütés, párnak behúzni egyet, a jó rendőröknek kézre adni őket. Csak egy gond van. Nem tudom hogy fogjak neki. Talán mégsem olyan jó ötlet hőst játszani, egyébként is, ez a ruha rohadt nehéz egy idő után, nyom legalább négy kilót! A fekete ruhások továbbra is végzik a dolgukat, míg én szenvedek a tervezéssel. Lehet, hogy a hatóságra kéne bíznom, ha érdeklik egyáltalán, és letartoztatják őket. Igen, ezt fogom tenni. Egy kicsit beijedtem... A telefonomat halászom elő, miközben megfordulok, de ekkor egy macska szörnyen visítani kezd, mire én megijedek és a tömbház tetéjén elvesztem az egyensúlyomat és lezuhanok egy autóra. Hiába, hogy négy kilós a ruha, tényleg megvéd, bár a hátam azért fáj. Fintorogva lemászok a kocsiról és mikor felemelem a fejem, minden fekete csuklyás engem néz. Döbbenten pásztázom én is őket. Te jó ég, még életemben nem voltam ilyen közel hozzájuk! A bűnözők hamarabb észbe kapnak és le akarnak fogni. Rettegve és összeszorított fogakkal próbálok kitérni az ütések elől. Az egyiket ágyékon rugom, míg a másikat gyomorszájon. Remegő térdekkel próbálok erőt venni magamon, de lefagyok, nem tudom mit kéne tennem. Valahogy a képzeletemben könnyebb volt lerendezni ezeket. Kitérek az ütések elől és futni kezdek. Menekülök, mint egy gyáva, de a következő alkalomkor jobban felkészülök. Hátranézek és hárman követnek fegyverrel a kezükben. Lövöldöznek rám, érzem is, ahogy a golyó visszapattan a ruhámról. Na jó, nem gondoltam át ezt az egészet, el is rontottam azzal, hogy leestem a tetőről. Befordulok a sarkon, mikor hirtelen elkap valaki, a tenyerét a számra szorítja és a kukák hátához húz. Nagyon meg vagyok szeppenve és félek is. Ezek az emberek meg is ölhetnek. Levegőt nem merek venni, csak annyit észlelek a külvilágból, hogy az üldözőim léptei egyre csak halkulnak. A "megmentőm" elenged, de én azonnal a földre terítem. Fekete csuklyás, biztos hogy a Lidércekhez tartozik. Az arcát teljesen eltakarja, nem látom ki az. A torkánál szorítom, mire ő védekezően felemeli a kezét.
- Nyugi kislány - szólal meg. - Ha én nem lennék, azok már rég lelőttek volna.
- Közéjük tartozol - jelentem ki.
- Csak tartoztam - fogja meg a karomat és tol el magától. - Szerintem ugyanazért vagyunk itt mindketten - tápaszkodik fel, de én még mindig furcsán pásztázom. Vajon hihetek neki? Bizalmatlanul viszonyulok hozzá és megtartom az egy lépés távolságot.
- Miért szálltál ki? - érdeklődök.
- Először jó bulinak tartottam, de eldurvult a helyzet. Meg akarok szerezni valamit, amivel végleg törölni tudom azt, hogy egykor velük bandáztam - porolja le a fekete felsőjét. A szóhasználata miatt úgy ítélem meg, hogy fiatal lehet. Testalkata izmos és  körülbelül fél fejjel magasabb nálam. - Na és te mit keresel itt? - látom az alsó ajkát, ahogy elmosolyódik. Nem mondok semmit, csak a zajra koncentrálok. - Miért öltöztél fel így? -cseveg tovább, de én kimegyek a sarokhoz. - Amúgy a nevem Dá...
- A francba, elmentek! - dobbantok mérgesen a lábammal. Következő alkalomkor felkészültebb leszek, sokkal gyorsabb és határozottab, na meg kerülöm a találkozást az ilyen idiótákkal.
- Nem vagy túl beszédes - emeli fel a fejét. - És a te neved micsoda?
Dühösen sóhajtok és, amilyen csak gyorsan csak tudok, elfutok, majd a horoggal felmászok egy négy emeletes ház tetejére. Hazafele trappolok és sajog a hátam. Előkapom a telefonom és már két óra van. Hogy fogok felkelni holnap? Mindegy, az iskola most mellékes, legelső a város megmentése. A pincén keresztül lemászok a mostmár titkos bázisunkhoz, ahhoz Lázár bácsi már aggódva vár. Jelzem neki, hogy nincs semmi bajom, csak a hátam sajog és konkrétan nem tudtam csinálni semmit a terroristákkal.
- Kitalálunk valamit. Biztos jól vagy?
- Igen - bólintok, miközben vetem le a ruhát. - Szépen megvédett a golyóktól - mosolygok, bár Lázár bácsi annyira nem tartja viccesnek.
- Még szép! De nyomás aludni, holnap iskola! - utasít, mire egy nagyot ásítva a folyosó felé tartok, ami a házunkhoz tart. - Biztos, hogy ezt akarod csinálni? Más normális tizennyolc éves lány pasizik.
Visszanézek a szomszédomra vigyorogva.
- Akkor én nem vagyok normális. Jó éjt! - búcsúzok el tőle és tényleg indulok aludni. Szüleim szerencsére aludnak és be tudok lopakodni a szobámba, ahol hátravetem magam az ágyon, de aztán rájövök, hogy mégsem volt annyira jó ötlet, most sokkal jobban fáj a hátam.