Nefelejcs

3. fejezet

Richárd legalább annyira meglepődik, mint a lány. A legkevésbé sem gondolta végig, hogy mit mond, és a ráismerés a szavakkal együtt érkezett. Tényleg kedveli ezt a lányt, aki semmit nem tud magáról, mégis talpraesettnek és határozottnak tűnik, ugyanakkor minden elveszettségével és pirulásával együtt mérhetetlenül bájos. De azért jobb lett volna, ha ezt a tényt nem hozza a tudomására.

– Csak volt magánál táska, visszamegyek a tóhoz – jelenti ki felegyenesedve. El kell tűnnie a lány közeléből, legalább egy időre. Muszáj összeszednie magát, mert ez a lány teljesen kiforgatja megszokott mivoltából.

– Nem ő lenne az első, aki a semmiből bukkant fel a tavon – jegyzi meg elmélázva az apja.

– Ezt hogy érti? – pillant rá felcsillanó kíváncsisággal a szemében a lány. Nyilván bármit szívesen hall, amit magára vonatkoztathat, amitől úgy érezheti, nincs teljesen egyedül. Richárd nem tudja ezért hibáztatni, a helyében valószínűleg senki nem érezne máshogy.

– Huszonnégy évvel ezelőtt találtak egy kislányt egy csónakban. Senki nem tudja, hogy került a tó közepére a csónak, mikor már előző nap is be volt fagyva a tó, de mégis ott volt – magyarázza Gyula, és a hangja a meséknek tartogatott, andalító hangszínre mélyül.

Richárd túlságosan is jól emlékszik arra a napra, és az utóbbi időben többet gondolt rá, mint az egészséges lenne. Az a nap és az a kislány minden túlzás nélkül megváltoztatta az életét.

– Az a kislány sem a semmiből bukkant fel – mordul fel szárazon. – Nyilván valaki otthagyta. – Mert nem, azokat a sült bolond legendákat, miszerint a kislány egy lezuhant csillag, hogy a télből született, hogy váltott gyerek, aki a közhiedelemmel ellentétben attól más, hogy annyira szép, ő nem hajlandó elhinni. De az tény, hogy a kislány gyönyörűbb volt, mint bárki, akit addig látott, hogy különleges volt, már-már varázslatos.

– Fiam, néha tényleg komolyan lehangoló vagy.

– Nos, apám – mosolyodik el gúnyosan Richárd –, csak reálisan szemlélem az életet.

Nem várja meg a választ, és a rejtélyes kislány történetét, valamint a hozzá kapcsolódó összes szélütött legendát sem áll szándékában végighallgatni, inkább kimegy az előszobába, és ezúttal kényelmes tempóban felveszi a bakancsát és a kabátját. Közben hallja, hogy az apja mesélni kezd arról a huszonnégy évvel ezelőtti január elsejéről – ahogy őt ismeri, ezt valószínűleg csak azért teszi, hogy megnyugtassa a lányt. Az előbb majdnem megint rátört a pánik, ami persze egyáltalán nem meglepő, de segíteni biztosan nem segít. A lány helyében bárki össze lenne zavarodva, szörnyen ijesztő lehet azzal szembesülni, hogy az ember semmit nem tud magáról – mintha tükörbe nézve senki sem nézne vissza. Richárd nem tudja elképzelni, hogy mit él most át a lány – vagyis Nefelejcs.

Ízlelgeti magában a szót, többször is megismétli, míg végül el nem dönti, hogy tetszik neki. Mikor kimondta, nem gondolta komolyan, egyszerűen csak mondani kellett valamit, mert csalódott volt, hogy semmit sem talált a lány kabátjának és farmerjának a zsebében, és amikor aztán a lányra nézett, rájött, hogy az ő csalódása semmi a lány kétségbeeséséhez képest. Enyhíteni akarta a helyzetet, támpontot adni a lánynak, valamit, ami megfoghatóbb a névtelenségnél, valamiféle halvány reményt – pedig ez egyáltalán nem jellemző rá, de egyszerűen van ebben a lányban valami, ami előhozza belőle a védelmező ösztönöket. Igazság szerint nem is tudta, hogy vannak ilyen ösztönei.

Richárd kilép az udvarra. A hó még mindig szakadatlanul esik, és a szél sem csitult el. Mélyet lélegzik, a tüdeje mintha jégszilánkokkal telne meg levegő helyett, de élvezi. Legalább lehiggad, mert igen, erre ebben a pillanatban nagy szüksége van, bár ezt a legkevésbé sem üdvözli örömmel. Nefelejcs hatással van rá, úgy, ahogyan még soha senki, és őszintén nem érti, hogyan lehetséges ez.