Nefelejcs

Epilógus

Egy évvel később...

Huszonöt évvel ezelőtt is havazott, ugyanezen a napon, január elsején, amikor a hanga-bokori tó tükörsimára fagyott, és a közepén egy rozoga csónakot makacs fogságba ölelt a jég. Véletlen volt, hogy megtalálták a kislányt. Talán, ha hajnalban is havazott volna, Hanga-bokor makacs és – mi tagadás – kissé talán elvetemült pecásai nem vállalkoznak a fogadásból kitalált „újévi horgászatra".

Később azt mesélték mindenkinek, aki csak meghallgatta őket, hogy a lány olyan volt, mint egy jéggé fagyott angyal. Mindannyian azt állították, hogy a bőre jégvirágos volt, a haja pedig, mely egészen betakarta a törékeny, meztelen és roppant aprócska testet, olyan fehér, mint a hó. A szempilláin csillogó dér ült, az ajka mégsem színeződött kékre – piros volt, akár az érett cseresznye.

Akkor kezdett havazni, amikor a kislány álmosan pislogva kinyitotta a szemét. A férfiak, akik megtalálták, egytől egyig azt állították, hogy abban az első pillanatban, ahogy ártatlanul felnézett, olyan volt a szeme, mintha folyékonnyá olvadt holdfény ragadt volna a mélyére. Nem volt valóságos – mondták –, mintha álmodtuk volna, holdfényből és télből.

Hogy mi igaz ebből, és mi az, ami csak legenda? Nefelejcs nem tudja. Az elmúlt egy év alatt mindegyik öregemberrel beszélt, aki ott volt, amikor megtalálták, és még életben van, de nem lett gazdagabb semmilyen új információval. Amennyire ő tudja, éppúgy szökhetett meg a tündérek világából, mint amennyire születhetett a télből, a többi felvetésről már nem is beszélve.

Richárdnak a tündéres verzió a kedvence, előszeretettel mondogatja, hogy földöntúlian szép, szóval szerinte nem kizárt, hogy tényleg tündér ősei vannak. Ilyenkor Nefelejcs mindig megjegyzi, hogy ugyan mióta hisz ő a tündérekben meg a csodákban, Richárd pedig rendszerint azt feleli, hogy mióta kihalászta a tóból és aztán beleszeretett. Ahogy eljutnak idáig, többnyire már nem beszélgetnek tovább, mert leköti őket, hogy csókolózzanak.

Nefelejcs lopva elmosolyodik, és megszorítja Richárd kezét. A férfi visszaszorít, és a szeme sarkából felé les.

– Jól vagy? – kérdi rosszul leplezett aggodalommal, amitől Nefelejcs mosolya még szélesebbre szalad.

Eleinte nagyon furcsa volt, hogy Richárd törődik vele, hogy odafigyel rá. Sokáig tartott, mire megszokta, és már nem érezte szükségét, hogy ösztönösen letagadja, ha valami bántja – még jó, hogy Richárd mindig kitartó volt, és szelíden, de állhatatosan addig faggatta, míg végre meg nem eredt a nyelve. Nefelejcs szereti, hogy Richárd sosem igyekszik üres frázisokkal és közhelyekkel megnyugtatni, helyette inkább csak átöleli, és a fülébe súgja, hogy „itt vagyok". Ez mindig többet jelent, mint bármilyen vigasztaló szó, mert igen, bármi is történjen, Richárd itt van.

Nefelejccsel sokszor előfordul, hogy egy-egy pillanatra megdermed, és csak bámulja a férfit. Néha teljesen abszurd pillanatokban tör rá, főzés közben vagy egy beszélgetés kellős közepén akár, de olykor még társaságban is. Ő, aki sosem volt az a könnyen elérzékenyülő típus, könnybe lábadt szemmel, hálát adva bámulja a férfit, akit olyannyira szeret, hogy azt fel sem tudja fogni. Van, hogy ez az érzés annyira erős és letaglózó benne, hogy minden ok nélkül szédülten vigyorog, máskor pedig úgy érzi, nem is fér el benne, és ilyenkor futni lenne kedve vagy kitárt karral addig pörögni, míg el nem szédül.

Richárd mindig megérzi, ha rájön ez a fura hangulat. Ilyenkor ránéz, és féloldalas mosoly szökken az arcára, aztán bármit is csinál, félbehagyja, és átöleli. „Én is" – suttogja mindig úgy, hogy bárhol is legyenek éppen, csak ő hallhassa.

– Ne aggódj, jól vagyok – feleli, és megint megszorítja Richárd kezét.

Persze izgul, mert talán idén tényleg emlékezni fog. Tavaly beszakadt a jég, ha tovább maradhatott volna, lehet, hogy végül mégiscsak eszébe jutott volna, hogy hogyan került a csónakba. Úgy érzi, ezzel a mai eséllyel még tartozik magának. Elfogadja, ha nem fog emlékezni, de ez most még kell, hogy lezárhassa magában a múltat.