Nefelejcs

8. fejezet

Nefelejcs megilletődve pillant a küszöbön szobrozó lányra. Csinos lány, nem sokkal alacsonyabb nála. Ő lenne Ida? Semmiben nem emlékeztet Richárdra vagy Gyulára, talán csak az arca kicsit szögletes karakteressége és a halvány árnyalatú bőre, de ezekkel együtt sem jutna eszébe azt állítani, hogy Richárd és ő testvérek. A lány haja egészen sötétbarna, a szeme inkább zöldnek tűnik, mint kéknek, és Richárddal ellentétben már ránézésre is van benne valami elképesztő vidámság – tulajdonképpen Omára emlékezteti Nefelejcset.

– Tartozol nekem az énekléssel, ne feledd el – súgja Richárd a fülébe, aztán szelíden elengedi. Nefelejcsnek nagyon hiányzik az érintése, a karja ereje és a teste melege. Biztonságban érezte magát, ahogy a férfi ölelte, és – bár ezt maga előtt is pironkodva vallja be – otthonosan. Mintha Richárd karjába tartozna, ami persze igazán ostoba gondolat, hiszen alig ismeri a férfit. Végül is mit tud róla? Közel sem eleget. Akkor meg miért érez így?

– Mert belegyalogoltál valaminek a kellős közepébe – közli Richárd szárazon a lánnyal. Ha lehetséges ugyan, a lány vigyora még szélesebbre szalad, ahogy a válla felett hanyagul az ajtóra mutat.

– Menjek ki, várjak egy kicsit, és jöjjek be újra?

– Néha fárasztó vagy, hugi – rázza meg lemondóan a fejét Richárd.

Szóval tényleg ő Ida – állapítja meg Nefelejcs. Bátortalanul néz rá, nem tudja, hogy meg kellene-e szólalnia, vagy jobb, ha inkább csendben marad. Esetleg mutatkozzon be? De hát Ida tudja, kicsoda – vagy legalábbis azt tudja, amit jelenleg ő maga is tud magáról.

– Csak néha? Akkor valamit nem jól csinálok – vigyorog törhetetlenül Ida, miközben kibújik a cipőjéből. Lendületes léptekkel beljebb jön, és hevesen átöleli a bátyját. – Boldog új évet!

– Neked is – viszonozza az ölelést Richárd, bár elég sután és tartózkodón. Érdekes megfigyelni, hogy Richárd a húgával szemben sem igazán nyílt, mintha még előle is elzárkózna. Vajon Richárd mindig ilyen? Mindenkivel szemben ennyire távolságtartó? De miért akarja magától távol tartani az embereket? És vajon sokszor ezért olyan gúnyos és már-már durván szókimondó?

Richárd elhúzódik, az ajkán halvány, de gyengéd mosoly. Ida puhán csillogó tekintettel néz fel rá, ami elárulja, hogy elfogadja és őszintén szereti a bátyját olyannak, amilyen. Nefelejcs torkát valamiért összeszorítja, hogy tanúja ennek a meghitt pillanatnak.

– Tudod, kész szerencse, hogy annyira magadnak való vagy, és nem jöttél velem bulizni – közli huncut mosollyal Ida.

Richárd nem reagál semmit, úgyhogy Ida Nefelejcs felé fordul.

– És te lennél a lány, akit az én szörnyen mogorva bátyám kihalászott a tóból – néz rá különös és megértő gyengédséggel. Olyan a tekintete, mint Gyuláé, és ettől Nefelejcs máris kevésbé idegenkedve tekint rá. Félszeg mosollyal bólint a kijelentésre.

– Farkas Ida vagyok, és nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtja a kezét a lány.

– Nefelejcs.

– Igen, tudom – vigyorog Ida, aztán megrovó pillantást vet a bátyjára. – Richárd, csak te lehetsz ekkora ökör, hogy ilyen nevet választasz neki.

– Nekem tetszik, tényleg – mondja önkéntelenül Nefelejcs.

Ida és Richárd is felvont szemöldökkel fejezi ki a kételyét – vagy lehet, azért néznek rá így, mert meglepte őket, hogy ennyire védelmezőn szólt? Nefelejcs elpirul, mikor rájön, hogy valóban a védelmébe vette Richárdot, ráadásul igen hevesen és gyorsan. Jobbnak látja, ha eltereli a témát.