Nefelejcs

10. fejezet

– Apa, szerinted is lehet ő a kislány?

– Oma mondta neked?

Nefelejcs nem tudja, mi ébresztette fel, a feje kába még kicsit, de Ida suttogása felkelti a figyelmét. Nem rezdül meg, a szemét sem nyitja ki, csak fülel a konyha felé.

– Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem fordult meg az én fejemben is – mondja Gyula.

Nagyon kell figyelnie, hogy hallja őket. Kicsit lelkiismeret-furdalása van, hogy nem tudatja, ébren van, de a kíváncsisága erősebb.

– Még mielőtt nagyi említette volna?

Gyula nem válaszol Ida kérdésére, a hangokból és az illatokból ítélve a kávéfőző felé fordul. Ida és Gyula tegnap is nagyon igyekeztek, hogy ne ébresszék fel, míg munkába készülődtek, olyan csendesen jártak körülötte, mintha szó szerint lábujjhegyen osonnának. Nefelejcs hálás azért, hogy ennyire kedvesek és figyelmesek, épp ezért már majdnem megmozdul, letéve arról, hogy tovább hallgatózzon, de Gyula újra megszólal:

– Emlékszel Ákos kiállítására?

A kiállítás a kislányról. Nefelejcs halványan elmosolyodik, de gyorsan nyugalmat erőltet a vonásaira.

Annyira szépek azok a festmények, pedig ő nem is magukat a képeket, csak a fotójukat látta, és még azt is csupán egy prospektus lapjain. Ha már így lenyűgözte őt, milyen lenne eredetiben látni őket? A festő finom vonalakkal és pasztellszínekkel dolgozott, de nem is ez ragadta igazán magával, hanem az ábrázolás, a látásmód mikéntje. Például az a kép, amely „Az első hópehely" címet kapta – a hópihe van a kép előterében, felnagyítva, tökéletes és igéző pontossággal megfestve, de mögötte árnyaltan, elmosódva ezüstkék dereng. Nem látszik, hogy a kislány szeme lenne, de abban a kékben mégis van valami, amitől Nefelejcs úgy érezte, mintha egy tekintet kapaszkodna az övébe – és a legfurább az volt, hogy ezt a tekintetet a sajátjának érezte.

– Persze, hiszen az volt az első komolyabb munkám – feleli Ida. – Igazából a mai napig nem értem, miért bízta rám Ákos, akkor még alig ismert.

Azokat a fotókat a prospektusban Ida készítette? Nefelejcs sejtette, hogy Ida nem fotózik rosszul, de abból kiindulva, amit a prospektusban látott, inkább azt kellene állítania, hogy zseniálisan ért a szakmájához. Nefelejcs úgy gondolja, hogy nem lehet könnyű megragadni egy festmény lényegét, Idának mégis tökéletesen sikerült. Kíváncsi rá, hogy a róla készült képek milyenek, de Ida azt mondta, át akarja őket válogatni, illetve szokott utómunkázni is, játszani a fényekkel, a képkivágással és még egy halom olyan dologgal, amit Nefelejcs egyáltalán nem ért.

– Hát... – köszörüli meg a torkát Gyula – azt hiszem, nagyanyád keze volt a dologban.

– Tudtam!

– Csendesebben, felébreszted Nefelejcset – csitítja rögtön Gyula.

Nefelejcsben erősödik a lelkiismeret-furdalás, meg kellene szólalnia, de annyira szeretné tudni, hova fog kifutni ez a beszélgetés. Túlzás lenne azt állítani, hogy jól ismeri Idát, hiszen vele sokkal kevesebb időt töltött eddig, mint Gyulával vagy Richárddal, de annyit azért már tud róla, hogy ha az ember képes kihámozni a lényeget a mondanivalójából, akkor éles meglátásokkal lehet gazdagabb. Ida szeret beszélni, de soha nem a semmiről – egyszerűen csak mintha túl sok gondolat lenne benne, amit mind egyszerre szeretne megosztani a világgal, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a gondolatok ne lennének figyelemre méltóak. Nefelejcset pedig nagyon is érdekli, hogy mit gondol a kislányról és róla, hogy szerinte is lehet-e ő a kislány.