Back To School

2. Rész

Mikor kinyitottam a szememet próbáltam felidézni, hogy hol is vagyok éppen. A kezemmel a fejemhez kaptam, mert iszonyatosan sajgott. A hirtelen mozdulatomat egy fájdalmas hang követte. Ami a legmeglepőbb, hogy nem én adtam ki. Kicsit jobbra fordítottam a fejemet és kikerekedett szemmel vettem észre, hogy bizony társaságom akadt. Majdnem felsikoltottam a látványtól. Egy koreai srác ült pár centire az arcomtól. Esküdni mernék, hogy amikor elaludtam, még nem ült mellettem senki. Ránézésre egykorúnak tűnt velem. Sötét barna haja, csapzottan a szemébe lógott. Szája egy kicsit ki volt nyitva, mert valószínűleg aludt. Ruhája egyszerű volt, de azért észrevettem pár foltot a pólóján. Miután kívülről tetőtől talpig végigmértem, megköszörültem a torkomat. 

- Csak még 5 percet... 

Arca egy pillanatra megrándult, de még így sem nyitotta ki a szemét. Próbáltam arrébb húzódni, de nem ment, és csak annyit értem el vele, hogy már nem a szék támláján aludt tovább hanem az ölemben. A személyzetes nő többször is rám szolt, hogy ültessem vissza a helyemre a barátomat, mert ez így baleset veszélyes. Egy: Azt se tudom ki ez. Kettő: én próbálkozom, de meg sem mozdul. Kezdett nálam elszakadni a cérna, amit többen is észrevehettek, mert kíváncsian kapták felém a fejüket. Kicsit oldalba böktem a srácot, mire az végül nagy nehezen kinyitotta a szemét. Majd pislogott párat  és nem is zavartatva magát elkezdett telefonozni. Feltűnően köhintettem, mire azonnal rám kapta a tekintetét. Félig meddig végig mért, majd egy elégedett mosolyt erőltetett magára. Legszívesebben felpofoztam volna, de azért mégis csak emberek között vagyunk, és már így is elmebetegnek néznek. Nagy megkönnyebbülésemre a repülő hangosbemondója jelentette be, hogy 5 perc múlva leszállunk.

- Szia csajszi! Jó volt veled utazni, de most nagy sajnálatodra lépnem kell. Te aztán jól kiütötted magad.

Válaszomat meg sem várva felpattant az ölemből és a V.I.P részleg felé sétált. Van egy olyan érzésem, hogy neki nem lenne engedélye oda bemenni, de inkább nem foglalkozok vele. Összeszedtem a cuccaimat, majd körülnéztem a hatalmas reptéren. Nem sokkal különbözött attól a helytől, ahonnan eljöttem, de mégis más volt. Egy darabig csak álltam a tömeg közepén, teljesen elveszetten, majd minden erőmet összeszedve elindultam a taxisok felé. Az elején még próbáltan kérdezni a sofőrtől pár dolgot Szöulról, de nem igazán akart válaszolni, így hát inkább hidegen hagytam és csendben utaztunk tovább. Amikor kiszálltam a taxiból, teljesen ledöbbentem. Azt gondoltam, hogy egy ütött, kopott épület lesz a sulim, de ez inkább egy kisebb kastély volt. Én ide aztán be nem teszem a lábamat, azt leshetik. Ki tudja milyen kiemelkedő diákok és tanárok járnak ide. Nem ez a nekem való hely, itt én lennék az, aki semmiben sem ügyes. Inkább szerzek valahol egy albérletet mint, hogy ezt válasszam. Igen, ez egy tökéletes ötlet. Anyáéknak meg megmondom, hogy minden rendben van és, hogy remek az új suli és kész. Már fordultam volna vissza, amikor egy kicsit duci nő szaladt felém az épületből, így kénytelen voltam megállni.

- Kisasszony! Kérem várjon! Húh maga aztán jó gyorsan sétál. Siet valahova?

A futásnak köszönhetően kapkodta a levegőt. Nagy kikerekedett szemekkel nézett rám. Látszott rajta, hogy próbálta magát nyugtatni, de több hang már nem jött ki a torkán. Egy idő után teljesen visszafordultam felé. Alacsonyabb volt nálam és a fekete hajszálai között, már látható volt pár ősz hajszál is. Kerek szemüvege a nyakában lógott egy láncon. Kicsit úgy nézett ki mintha otthonról jött volna és nem egy iskolából. Nem tudtam mire vélni azt, hogy ennyire sietett utánam, amikor olyan lassan haladtam, mint egy csiga. Ránézésre egy aranyos kis, sebezhető öreg nőnek látszott, ezért később még nem tudtam, hogy belőle lesz bajom...  Miután nem válaszoltam neki, hanem csak bámultam meg köszörülte a torkát.   

-  Maga Shin Hyejin? - bólintottam egy aprót, így folytatta - Szívélyes üdvözletem az igazgató nevében is! Reméljük, hogy jól telt az utazás és, hogy zökkenőmentes volt. Kérem jöjjön velem, hogy elintézhessem az iratait. 

Ezután mire észbe kaphattam volna, már az épület belsejében sétálgattunk. Belül is gyönyörű volt. Mindennek megvolt a maga helye. Különösen tetszett az, hogy minden folyosóra hatalmas üvegablak nyílt, így látni lehetett a kilátást. Útközben néhány diákkal szembe találkoztunk, de nem úgy néztek ki, mint aki örülnek, hogy láthatják az idős kis asszonyt. Páran odasúgták nekem, hogy sajnállak, amit nem tudtam mire venni. Ahogy láttam mindenkin egyenruha volt, ami nekem egyáltalán nem jött be. Az a tipikus kis kék szoknyás ruha, ami általában a filmekben szokott lenni. Sikerült úgy elmerülnöm a gondolataimban, hogy majdnem észre se vettem, hogy megérkeztünk. Egy hatalmas barna ajtó tárult elém, amire rá volt írva, hogy "Igazgatóság". Ezt a találkozást akartam most a leginkább elkerülni. 

- Fáradjanak beljebb! - hallottam meg bentről egy mély és erőteljes hangot. - áh Shin Hyejin? Üdvözlöm, örömmel hallom, hogy ilyen messzi országból is a mi iskolánkat választotta. Remélem jól fogja nálunk érezni magát. Nyugodtan foglaljon helyet, addig én kikeresem a papírjait.

Úgy tettem, ahogy mondott. Kicsit feszült voltam, mert hát az osztálytársaimmal még nem igen találkoztam és remélem azért majd befogadnak közéjük. Ráadásul még a szobámat se láttam még. Remélem nem valami idióták közé kerülök. Az igazgató papírokkal a kezében fordult vissza felém.

- Meg is van, viszont van egy kis bökkenő. - sajnálóan nézett fel rám, amitől természetesen elfogott a félelem.

- Mi lenne az? - Nem sejtek semmi jót, de hát egyszer úgyis meg kell tudnom.

- Mivel messziről jött és nincs szívem most még vissza küldeni...... - láthatta rajtam, hogy semmit nem értek, ezért végre kibökte a lényeget. - Nem maradt a lányok körében több üres szobánk. Sajnálom. Egy megoldást tudok csak felajánlani, ami nem biztos, hogy nagy öröm lesz az ön részére. A fiúk kollégiumában van még egy üres ágy, így amíg nem tudjuk megoldani a problémát, addig nyugodtan odaköltözhet. A srácokkal már megbeszéltem és azt mondták, hogy bármikor befogadnak téged.

Amíg ezt végigmondta, addig bennem megfagyott a vér. Hogy fogom én túlélni, egyedüli lányként a fiúk között. Kevés kell, hogy nehogy szívrohamot kapjak. Muszáj lesz friss levegőt szívnom, különben tényleg nem élem túl ezt a hírt. Elhadartam valami elnézést féleséget, majd gyorsan az udvar felé vettem az irányt. Ott viszont nem bírtam tovább, így lerogytam a földre. Csak ez hiányzott nekem. Mit fogok én kezdeni az következő hónapokban? vagy esetleg években? Éreztem, hogy valaki hátulról megfogta a vállamat. Meg sem lepődtem, hogy az öreg nő az.

- Shin Hyejin! Az igazgató úr küldött, hogy mutassam meg önnek az ideiglenes szobáját. Kérem jöjjön velem.

Ellenkezést nem tűrve, felrángatott a földről, majd csuklómat fogva elkezdett az épület egyik szegletébe ráncigálni. Ekkor döbbentem rá, hogy a cuccaimat viszont az igazgatóságnál hagytam, így majd kénytelen leszek visszamenni érte. Útközben több srác is megbámult, de nem igazán foglalkoztam velük. Az ajtókon a szám, vészesen fogyott. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút. Megálltunk a 216-os számú ajtó előtt. A néni nem is zavartatva magát egyszerűen benyitott a szobába. Hét kíváncsi szempár szegeződött ránk azonnal.

- Legyetek tekintettel az új szobatársatokra! Nem akarok semmilyen hancúrozást hallani felőletek. Rendben?

Ezzel sarkon is fordult és tovább állt. Ott hagyva engem teljesen egyedül egy idegen fiúcsapat előtt. Nem igazán tudtam mit mondani nekik, így csak csendben álltam előttük, majd meghallottam, hogy az egyik füttyentett egyet, így akaratlanul is rápillantottam. Ami valószínűleg hiba volt.

- Nézzenek oda kit látnak szemeim! Csak nem a repülős csajszival van dolgunk?