O.K.É- Ott kezdődött (az) életünk

Első fejezet 2/2

Mily
-Hogy érzed magad? -Magamban felröhögtem. Most komolyan? Hogy érzem magam?
-Pompàsan. Mindjàrt örömtàncot jàrok és veszek egy fagyit. -Feletem gúnyosan.
-Tudtommal nem eszel hàrom napja.
-A fagyit lehet nyalogatni is.
-Figyelj Amélie én nem vagyok az ellenséged, csak beszélgetni szeretnék veled. Meg szeretném tudni, te ezt az egészet hogyan éled meg.
-Ön szerint a szüleim halála után három nappal arra van szükségem, hogy egy vadidegennel beszéljem meg mennyire üresnek érzem magam? Hogy olyan érzésem van, mintha álmodnék? Csak tudja mi a gáz? Hogy nem fogok felébredni. Anyukám és apukám nem fog belépni a bejárati ajtón és azt kiabálni meglepetés. Még annak is örülnék, ha kiderülne, hogy ez valami morbid poénjuk. Esküszöm nem kiabálnék, csak sírnék. Ami vicces, mert amióta tudom mi történt egy könnycseppet se hullattam. Tuti valami baj van velem. Nem tudok enni, nem tudok aludni. Olyan mintha valami éber kómában lennék. De esküszöm az is jobb lenne ennél. Én miért nem voltam azon a nyavalyás repülőn? -Megtört a jég. Elbőgtem magam. Ott a gyermekpszichológus irodájában. Kissé bizar. A könnyeimen át láttam, ahogy a nő feláll és mellém ül.
-Nem baj az, ha sírsz. Nyugodtan ad ki magadból. -Kezembe nyomott egy zsepit- Viszont nem kéne olyanokat kívánnod, hogy bárcsak te is ott lettél volna a gépen. A szüleid biztos nagyon szomorúak lennének, ha te is meghalsz ebben a tragédiában. Nem beszélve a hátramaradt rokonaitokról. Szerintem a nagyszüleidet a bácsikádat és a nénikédet a te jelenléted óvja meg attól, hogy ne roppanjanak össze és ezzel most nem akarok még nagyobb terhet tenni rád. Csak az, hogy te rendben legyél most fontosabb nekik, mint az, hogy kiboruljanak. Miért érzed úgy, hogy ott kellett volna lenned a gépen?
-Eleve úgy volt, hogy én is megyek velük *Rio-ba az üzleti útra, de a szülinapom szervezése miatt ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak itthon. Apa azt mondta, úgy is egész hétvégén elcsigázott lennék a teendőim miatt. Így itthon maradtam a nagyiékkal. Felszállás előtt hívtak, én meg mondtam, hogy siessenek, mert hiányoznak. Rémalmaimban se gondoltam, hogy fognak még jobban is hiányozni.
-Ha ott vagy is megtörténik a baleset.
-Igen, de akkor most nem lennék egyedül.
-Egyedül érzed magad?
-Igen. Mint egy elvesztett játék, akit a vonaton hagytak. Megtaláltak mások, de nem az eredeti tulajdonosom. Még várom, hátha vissza jönnek, de igazából tudom, hogy ez nem fog megtörténni és meg kell szoknom az új polcomon.
-Szép hasonlat volt. -Fanyarul elmosolyodtam.
-A megtört lélek bölcsebb, mint az épp. Úgy érzem lelkileg 15 évet öregedtem. Ha nem 20-at.
-Miért nem alszol és eszel?
-Nincs étvágyam.
-És nem vagy fáradt se.
- De. Az az vagyok.
-Nem tudsz aludni?
-Ha lehunyom a szemem egy làngoló repülőgéproncsot làtok, benne a szüleim holttestével.
-Ennyire megviselt, hogy neked kellett azonosítanod őket?
-Önt nem viselné meg?
-Igazad van. Ez a trauma mindenkit megviselne. Nem is értem miért neked kellett őket azonosítanod.
-El akartam kísérni a nagyit. Ő ment be eredetileg azonosítani. Nem bírtam otthon maradni ezért mentem vele. Ő meg annyira ideges volt, hogy a törvényszéki antropológia ajtajánál összeesett. Nagyit felnyalábolták, de amikor megtudták, hogy én a lányuk vagyok megkérdezték vállalom-e.
-És igent mondtál.
-Igen. Én magam is meg akartam bizonyosodni róla, hogy ők azok.
-Reménykedtél, hogy az egész csak egy félreértés?
-A remény hal meg utoljára. Nos az enyémet agyonütötte két holttest, akik egykor a szüleim voltak.
-Ha visszacsinálhatnád megnéznéd?
-Igen meg. Bármilyen szörnyű volt így jobb.
-Szeretnéd, ha felíratnék egy gyengébb altatót?
-Nyugtatót nem lehetne?
-De lehet. A beszélgetésünk után szólok a háziorvosodnak.
-Köszönöm.
-Térjünk vissza arra, hogy nem tudsz otthon lenni. Miért nem?
-Minden rájuk emlékeztet. Még a szobám is. Az emberek is megőrjítenek. Kezd idegesíteni a sok sajnálom. Főleg akik csak úgy mondják, mert illik. Nos én is sajnálom, de ez nem hozza vissza anyáékat. Kezdem megutálni Párizst is.
-Lehet jót tenne egy környezetváltozás?
-Lehet. Nem biztos, hogy vissza szeretnék menni az előző iskolámba. Már most kiráz a hideg az emberek szánakozó pillantásaitól.
-Szereted édesanyád húgát?
-Annát? Igen. Imádom. Mintha a nővérem lenne.
-De messze lakik.
-Igen. Ő Magyarországon maradt, de gyakran jött hozzánk. Meg mi is hozzá.
-Szereted Magyarországot?
-Nincs vele bajom. Szép ország. Más teljesen, mint Franciaország, de nem rossz értelemben.
-El tudnád képzelni, hogy ott élj?
-Annát jelölték ki a szüleim gyámomnak?
-Ilyen átlátszóak a kérdéseim?
-Nos igen.
-Az én válaszom is igen. A végrendeletükben őt jelölték meg. Ha nem szeretnél hozzá menni, jogi úton elintéztető, hogy itt maradj a nagyszüleidnél vagy a nagybátyádnál. -Mindig is imádtam Annát. Mondjuk amióta  sebész rezidens egy éve nem láttam, de tartottuk a kapcsolatot. Kicsit félelmetesen hangzik Magyarország, de kell a változás. Tudom. Bízom benne.
-Megyek.
-Biztos vagy benne?
-Anyáék mindig tudták mi a jó nekem. Bízom bennük.
-Tisztában vagy vele mivel jár, ha ő lesz a hivatalos gyámod?
-Gondolom Magyarországra kell költöznöm, át kell iratkoznom egy ottani gimibe, új életet kell kezdenem.
-Úgy érzed új életet kell kezdened?
-A régit már nem tudnám élni. Két igazán fontos személy belőle elment.
-Szeretném, ha tartanánk a kapcsolatot. -Kissé megijedtem és ez az arcomon is látszódott.
-Vissza kell még jönnöm? -Dr. Morin felnevetett.
-Azért nem vagyok ilyen szörnyű társaság, de nem. Semmi abnormális nincs abban, ahogy erre a helyzetre reagálsz. Úgy gondolom csak egy dologra van szükséged az pedig az idő. Nem látom szükségesnek, hogy terápián vegyél részt, de szeretném, hogy ha adok egy e-mail címet írnál nekem mindennap. Mint egy naplót, csak elektronikus formában és nekem. Természetesen ezeket is a pszichológusi titoktartás alapján fogom kezelni. -Mindig is utáltam a napló írás gondolatát. Feleslegesnek éreztem és annyira teátrálisnak.
-Meddig kéne írnom?
-Eleinte azt szeretném, ha mindennap. Utána ha úgy érzed lehet ritkítani, a téli szünetben pedig találkozunk személyesen és megbeszéljük, hogy legyen tovább. -Nem kell terápiára járnom, de szemmel akar tartani. Legalább kiderült, hogy tényleg jó szakember. Le is zárhatta volna ezt az egészet azzal, hogy a normális gyászolókhoz tartozom. Hagyjon mindenki békén és jól leszek. Azt hiszem az extra figyelmet nyertem meg. Lefirkantotta nekem egy post-it cetlire a címet.
- Rendben. Köszönöm. Akkor holnap írok. -Feltápászkodtam a plüss fotelról, ahol ültem ezalatt a másfél óra alatt.
-Vigyázz magadra Amélie. Kérlek küld be a nagyapádat. Szeretnék pár szót váltani vele. Veled pedig decemberben találkozunk.
-Minden jót! -Azzal kimentem. Nagyapa ott ült az előtérben és egy a Bennem lévő nő című pszichológiai magazint lapozgatott.
-Kezdjek el félni?-Kérdeztem és mellé érkezve beleolvastam az oldalba ahol tartott. :"Nem baj az, ha egy férfi sír. A könny nem csak a nőké." Legalább nem mond hülyeséget. Mindig is utáltam a férfiak ne sírjanak maszlagot.
-Érdekes újság. Jó dolgok vannak benne. Minden rendben ment?
-Igen, persze. Dr. Morin szeretne veled is beszélni pár szót. -Nagyapa sóhajtott.
-Rendben. Akkor majd megveszem ezt az újságot.
-Elő is fizethetünk rá.- Rám mosolygott, adott egy puszit és bement. Addig én odasétáltam az utcára néző ablakhoz és kibámultam rajta. Kiskorom óta megnyugtatnak a gyorsan mozgó autók látványa. Szörnyen fáj, hogy anyáék nincsenek itt, de tudom, hogy ők is azt szeretnék,ha összeszedném magam. Dr. Morin-nak is igaza van. A rokonaimat is én tartom egyben. Szépen lassan fel kell építenem a bennem lévő romokat, csak még azt nem tudom, hogyan. Talán egy másik városban sikerülni fog. Remélem nagyiékat és Luca-t nem bántom meg azzal, hogy kiköltözöm. Azt nem tudom, hogy a barátaimnak és a tánccsoportomnak, hogyan fogom elmondani a döntésem. Valahogy úgy érzem nem fogják, jól viselni. Mögöttem kinyílt az ajtó. Odafordultam nagyapához. Még szomorúbb arcot vágott, mint eddig.
-A doktornő ajánlott neked egy homeopátiás nyugtatót. Hazafele megvesszük.
-Elmondta, hogyan döntöttem. -Direkt nem kérdeztem. Láttam nagyapa arcán, hogy tudja.
-Igen.
-Haragszol?-Odajött hozzám és megölelt.
-Ugyan miért haragudnék? Jó helyed lesz Annánál és megértem, miért szeretnél menni. Csak furcsa lesz, hogy ritkábban látlak, de majd mi is sűrűn látogatunk meg.- Megszakította az ölelést és mélyen a szemembe nézett.- Ugye tudod, hogy bármikor bármit csinálsz, bárhogy döntesz te nekünk akkor is a unokánk leszel, akkor is szeretni fogunk és mindig tiszteletben fogjuk tartani a döntéseidet. -Kicsit bekönnyeztem. Úgy látszik mostantól tudok sírni.
-Köszönöm! Én is szeretlek téged és a nagymamát is. Nem miattatok szeretnék elmenni.
-Tudom kicsim. Tudom.- Pár percig néztünk egymásra. Hagytuk hagy lógjon a levegőben a ki nem mondott szó. Egy gyereknek nehéz elveszíteni a szüleit. Egy szülőnek a gyerekét még nehezebb. Tudjuk jól milyen nehéz a másiknak. Nem is kell kimondani. Ezt érezni kell. Legnagyobb ellenségeimnek se kívánnám azt, hogy ezt érezzék. Nemhogy a számomra legfontosabb embereknek. Nagyapa törte meg a csendet. -Gyere menjünk. Az iskoládba is be kell még mennünk.
-Kiiratkozunk?
-Igen és azzal a lendülettel át is. Legalábbis remélem meg tudjuk oldani.-Ezt nem egészen értettem, de rá hagytam. Az a lényeg, hogy ő érti, mit mond. Én meg követem.
Útközben megálltunk a gyógyszertárnál megvettük azt a gyógyszert. Szorongás csillapító és altató egyben. Ne bízzuk a véletlenre. Be is vettem két szemet. Ha másnak nem is placebónak csak jó lesz. A gyógyszertár után felvettük nagymamát és Annát és indultunk a sulimhoz. Vagy is ha minden jól megy a volt sulimhoz. Szerettem oda járni. Még úgy is, hogy előkészítős osztályként, mint 9.d mi voltunk a legfiatalabbak. De olyan menőnek tűnt 13-14 évesen gimibe járni. Mindegy. Az a múlt. Az ilyen gyerekes ez menő ez nem az dolgokat itt az ideje elhagynom.
A suliban miden csendes volt. Csak a tanárok voltak bent, de a suliidős zsivajt ők nem tudták produkálni. Az igazgató már várt minket.
- Amélie, Monsieur és Madame Penett, üdvözlöm önöket. Ön bizonyára Amélie nagynénje.-Nyújtotta a kezét Anna felé az igazgató úr. -Antoine Bonnet vagyok. A Jeanne'd Arce gimnázium igazgatója.
-Csipke Anna.
-Fogadják személyesen is őszinte részvétemet. Szörnyű ami történt. Amélie, ameddig úgy érzed szükséges, otthon maradhatsz. Átérezzük fájdalmadat. Tudnod kell, hogy az iskola melletted áll.
-Pont emiatt kértünk találkozót öntől Monsieur Bonnet.- Vette át a szót nagyi.- Fiamék írtak egy végrendeletet, amelyben kijelölték Mily gyámját. Azt szerették volna, ha Anna veszi gondozás alá a kislányt.
-Madame Csipke magyar származású, ha jól sejtem.
-Igen uram. Magyarországon élek a fővárosban. -Felelte csendesen Anna. Nagyon félénk típus. Anya ellentéte.
-Amélie nem marad Párizsban?
-Nem.-Feleltem most én. -Nagynénémhez költözöm.
-Azt mondják Budapestre költözik Amélie?-Olyan tanult ember, de néha úgy viselkedik, mint egy szellemileg sérült. Mindenre visszakérdez. Vagy nem figyel, vagy tényleg hülye.
-Igen.
-És találtak már neki gimnáziumot?
-Még nem volt alkalmunk keresni.
-Amélie. Szeretnél a Szent Johannába járni?-Öhm.. Furcsa volt magyarul hallani az iskolám nevét. Nem is értettem a kérdést.
-Elnézést Monsieur Bonnet, de jogilag még ide járok.
-Nem. Te a Jeanne D'Arce-ba jársz. A Szent Johanna a testvériskolánk Budán. Elintézhetek egy telefont az érdekedben.-Ezért kérdezett vissza. Nem is hülye.
-Igazán? Uram az nagyszerű lenne.-Szólt közbe nagyapa. -Anna is Budán lakik.-Szóval ezt értette nagyapa azon, hogy kiiratkozunk és azzal a lendülettel át is. Cseles.
-Azonnal fel is veszem a kapcsolatot Borrer igazgató úrral és reggel értesítenem önöket. Holnapra a kiiratkozási papírokat is elintézzük. Amélie szeretném, ha tudnád, hogy bármikor örömmel vissza várunk. Neked nálunk mindig lesz helyed.
-Köszönöm uram.
-Köszönjük! Viszont látásra.
-Viszlát. -Azzal ki is siettünk az iskolából. Nos legalább a suli neve ugyan az marad. Remélhetőleg.
-Nagyon jó iskola a Szent Johanna. Emelt óraszámba tanulnak franciát és csökkentett az osztálylétszám.- Legalább kevesebb embert kell elviselni. Anna a kocsiban is tovább áradozott. Mesélt a környékről, mondta, hogy kedvem szerintem megcsinálhatjuk a szobám, hogy van a környéken több jó tánciskola és zene suli is. Eleinte ez, de klasszal reagáltam mindenre, de a végét már alig hallottam. Hatott a gyógyszer. Ha placebo volt, ha nem.

*Air France 447-es Rio de Janeiro-ból Párizsba tartó jàrat 2009 nyarán az Atlanti-óceán felett több hiba egyszerre való bekövetkezése véget lezuhant és 228 fő vesztette életét. Történetem szerint Mily szülei is ezen a gépen voltak. Annyi írói vàltoztatàst iktattam be, hogy a tényleges baleset június 1-én történt a ficemben pedig agusztus 23-án. Akit érdekel itt a tényleges baleset részletes leírása: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Az_Air_France_447-es_járatának_katasztrófája