I wanna rock (you)

XII. Girl, don't go away mad... Girl, just go away!!!

1987. március 14. Péntek

Mary

Mikor felkeltem, rögtön megsajnáltam magam, hogy nekem ilyen másnaposan kell munkába mennem, aztán mire kiértem a konyhába, már tisztán előttem volt a tegnap minden józan, fájdalmas képe.
Benéztem a hűtőbe, hogy a régi tulaj hagyott-e nekünk valami nasit.
Egy doboz romlott pizza, egy üres sörösüveg és ismeretlen tartalmú, felbontott konzervek. És még valami érdekes... A hűtő falából kilógott valami zacskó izé... Te jóságos termetőm! Ez kurvára fű! Fagyott fű... Ezt még fel lehet használni?
Hisz minden normális ember ezt kérdezné, ha füvet találna a hűtőjében, nem?
Ránéztem a rikitó piros, műanyag faliórára és meglepetten vettem tudomásul, hogy még csak fél kilenc van.
Az a baj, hogy túl korán kelő vagyok...
- Te? - törte meg a magányos csendet valaki a hátam mögött.
- Reggelt. - fordultam hátra. Slash állt a konyha ajtóban egy szál kis boxerben. Miért van az, hogy ha meglátok egy fiút így, akkor mindig stírölöm a...
- Kaja? - indult meg a hűtő felé.
- Avas pizza és mirelit marijuána.- lobogtattam meg a tasakot.
- Mi? - bújt ki a hűtőajtóból.
- Nem vicc. A hűtőben volt. - bökök felé.
- Hadd nézzem csak! - jött oda vigyorogva és kiszedte a kezemből. - Gyerekek! Gyertek csak! Ingyen fű! - rikácsolta vidáman.
- Hé! - vettem vissza tőle. - Én találtam, én hűtőm, én füvem. - de már késő volt mert az egész bagázs a konyha ajtóba sereglett.
- Mary talált füvet a hűtőben! - mutatott rám Slash.
Erre mintha mindenkinek kinyíltak volna a véres, karikás, csipás szemei.
- Mutasd. - vette el tőlem Nancy. - Ez tényleg az... De hol?
- A hűtőben... - suttogtam unottan, vigyorogva, hogy már századszorra kell elmagyaráznom.
Kulturáltan csavartunk egy szálat a kis adagból és fejenként egy-egy nagy szippantással eltüntettük.
- Ennyi volt... - mondtam szomorúan, Zakk ölében, a nagyszobai matracon. - De kaja még mindig nincs! - háborogtam.
- Elmegyünk vásárolni? - kérdezte Nancy, Slash öléből, a matrac másik végéből.
- Aha... Még van ötven dolcsim... Asszem... - mikor láttam, hogy Nancy mondani akar valamit akkor fenyegetően felemeltem a mutatóujjamat. - Én fizetek. - zártam le a beszélegetést határozottan.
- Akkor, mi szerintem húzunk... - mondták a fiúk.
És el is húztak itthagyva minket a tegnapi buli maradékával.
- Áhh! - fintorogtam, mikor leszedtem egy mocskos alsógatyág a fürdőszobai tükör sarkáról. - Mikor takarítunk?
- Jahjj... Nekem most kurvára nincs kedvem hozzá... Jajj!!! - sikkantott.
- Mi van?
- Csak egy csótány... - sóhajtott.
Viszonylag tűrhetően összekaptuk magunkat és elbaktattunk a legközelebbi nagy szupermarketig.
- Piát vegyünk? - ráncolta Nancy a szemöldökét a kosárra támaszkodva, mikor beléptünk az ajtón.
- Neee! - sóhajtottam. - Elegem van...
Egy rongyos kisgyerek jött el mellettünk és rémült szemekkel kezdte bámulni Nancyt, aki bosszúsan nyelvet öltött rá. Erre a kissrác zokogva elszaladt.
- Ezt most miért kellet? - dorgáltam gondterhelt arccal.
- Miért kellett bámulnia?! - magyarázta Nancy, és éreztem a hangján, hogy már ő is bánja kicsit.
- Jahjj... - sóhajtottam és legugolva elkezdtem keresgélni a konzervek között.
- Maga ijesztgette a kisfiamat?! - jött egy hang a fejem fölül.
Gyorsan felpattantam és gondolatban már dolgoztam a védőbeszéden Nancy bírósági tárgyalására. Előállítva: kiskorúak terrorizálása és egy védtelen nő agyonveréséért.
- A kis tökmag bámult! Én nem csináltam semmit! - játszotta a sértődöttet Nanc.
- Akkor magyarázza meg, hogy miért sír?! - kérte számon az alacsony, vékonyka, szakadt, szatyrokkal megpakolt nő.
- Nem csináltam semmit... - ismételte karba tett kézzel.
- Jahjj... - csóváltam a fejem. - Tudja, - fordultam a nőhöz. - a barátnőm kissé lobbanékony ma reggel. Nem akart ő ártani senkinek... Ha akarja, veszek a kishavernak egy cukorkát. - borzoltam meg a duzzogó kisfiú haját olyan műmosollyal az arcomon, amit bármelyik, nagy színész megirigyelhetett volna.
- Köszönöm, erre semmi szükség. Te pedig... Vegyél fel több ruhát és ne csodálkozz, ha ilyen kinézettel megbámulnak! - fordult a nő Nancyhez aztán hátat fordított.
- Nyeee! - öltött nyelvet utánuk a szöszke.
- Örülj neki, hogy ennyivel megúsztad!
- Nem...
- ...csináltál semmit. Igen. Értjük, de nem kell lesüllyedned egy kisgyerekhez. Legyen önkontrollod.
- Pont te beszélsz nekem az önkontrollról... - nevette el magát.
Nem válaszoltam semmit csak halványan elmosolyodtam.
Mire a pénztárhoz értünk már hatalmas volt a sor. Pechünkre pont a kisgyerekes anyuka mögé kerültünk.
A pénztár mellett rengeteg csoki volt felsorakozatva. A kissrác végig bőgőtt az anyjának, hogy vegye már meg neki a legdrágább, legfinomabb, legédesebb csokit... Az anyja természetesen szart neki legfinomabb csokit venni és inkább csak dühösen csitította kisfiát.
Megtetszett ez a cucc ezért vigyorogva rátettem egyet a kasszaszallagra. A nő dühös pillantást vetett rám a kisfiú pedig vágyakozó szemekkel figyelte a mozdulatot.
Azt a vigyort még hipóval sem lehetett volna letörölni az arcomról.
Mikor a fiú és az anyja után kiléptünk az utcára, a páros egy csapat hajléktalan felé indult el.
- Jajj... - torzult szomorúvá az arcom. Ránéztem a csokira a kezemben... - Hé! Maga! A kisgyerekkel! - erre a nő hátrakapta a fejét, de amint meglátott rögtön tovább ment. - Álljon meg! Kisfiú, kérsz csokit? - mosolyogtam ezúttal őszintén. A gyerek rögtön eljött az anyja mellől és felém kezdett szaladni. Legugoltam és odanyújtottam neki. - Tessék, a tied.
Óvatosan elvette és rögtön majszolni kezdte.
A nő rögtön odarohant és dühösen maga mögé húzta a gyereket. Nem csodálom. Biztos én is megijedtem volna, ha a gyerekemet egy idegen csokival kínálja... De a nyomorgók tartsanak össze... Reméltem, hogy bízhatok a nőben.
Felálltam és nyugodt vonásokkal álltam a tekintetét.
- Ne féljen. Sajnálom a boltban történteket... És... - kivettem egy pár konzervet a szatyrunkból. - Ezt... Nyugodtan... Vegye el... - nyújtottam.
A nő ijedten meghátrált aztán lassan elvette a konzervet és betette az egyik szakadt táskába.
- Köszönöm... - mondta halkan, rémült tekintettel.
Lassan meghátráltak és visszamentek a hajléktalanokhoz.
- Remek. Most dobtad ki az ablakon a vacsinkat. - mondta Nanc. Inkább poénkodva mintsem gonoszul. - Szép volt, Amerika kapitány, de kitüntetést ne várj érte. - nevetett.
- Kár, hogy többet nem tudtam tenni... - fordultam hátra szomorú arccal és, amikor a kisfiú elkezdett nekem integetni, akkor mosolyogva viszonoztam azt.
Ez az, ami feldobja a napjaimat... Ez az, amiért igazán élek... Tegnap az életem értelmének még teljesen más jelentése volt...
Hazaérvee, úgy döntöttünk, hogy a konzervek felhasználásával rittyentünk valami viszonylag ehető dolgot.
- Ez tulajdonképpen mi? - piszkálta Nancy a koszos kanállal a... Levest?
- Ez... ez itt öhm... szerintem chilis bab... - próbáltam menteni a dolgot. Nekem sem volt igazán gusztusom hozzá, hogy megegyem.
Nancyvel be kellett látnunk, hogy nem vagyunk konyhatündérek...
- Figyu, Nanc, hogy is akartad azt a lakásavató bulit?
- Hát... Szerintem ma még hulla fáradtak vagyunk egy újjabb bulihoz... Majd holnap...
- Március 15... - kavargattam elmelázva a kajámat.
- Mi van vele?
- Tudod... Az "őshazában", nálunk ilyenkor, nemzeti ünnep van... - doboltam az ujjaimmal.
- Ugye neked nincsenek olyan hülye szokásaid, hogy táncolsz a vécékagylóban és közben a Mi atyánkat énekled? - kérdezte aggódva.
- Nem! - nevettem fel. - Semmilyen szokásunk nincs... Ilyen őrült biztos... - javítottam ki a végét.
- Akkor megnyugodtam... - tette a mellkasára a kezét. - Csak mert... Volt egy nagyon kemény, drogos kínai haverom és ő minden hónap elején ezt csinálta...
- Szerinted ez jó ürügy lenne, hogy felhívjam anyát? - gondolkodtam el.
- Nem tudom... - vont vállat és lenyomott egy kanál olyan cuccot. Valahogy úgy éreztem, hogy most tuti, hogy az apjára gondol.
- Várj csak... Kikeresem a telefonkönyvből... Baszki, ebbe nincs benne Texas... - jutott el a tudatomig.
- De még Dél-Los Angeles se, szivi. - csóválta a fejét Nanc.
- Akkor hagyjuk... Elmegyünk telefonkönyvért? - álltam fel. Igazából fogalmam sem volt, hogy azt hol adják vagy mi, de gondoltam, hogy Nancy majd tudja.
- Várj! Ezt még megeszem! Tök király! - vigyorodott el. - Neked is meg kéne kóstolni! - csámcsogta.
- Kössz... Inkább kihagyom... - fintorogtam.
- Hallod, amúgy... Ha megcsörgeted a telefonosokat... Szerintem... ők át tudnak kapcsolni... Texasba. - mondta egy-egy rágás között.
- Ez nem rossz ötlet... - bólogattam összehúzott szemekkel. Na, a két szőke gondolkozik! Mondjuk az én hajszínem inkább halvány, kakaó barna és mégis mindenki azt mondja, hogy ez hivatalosan szőke... Pedig nem!
Tárcsáztam a telefon központot.
A dobhártya repesztő zugás után kattant, ami azt jelenti, hogy kapcsoltak.
- Halló! Jó napot! Én azt szeretném...
- Ön a los angelesi telefonközpontot hívta. Ha konzultálni szeretni egyik alkalmazottunkkal, akkor kérem, nyomja meg az egyes gombot. Ha azonnali hívásátirányítást kér kérjük nyomja be a kettes gombot...
Idegesen benyomtam a kettest.
- Ön a kettes gombot nyomta be, tehát azonnali hívasátirányítást szeretne igényelni. Kérem válassza ki, hogy melyik államba szeretné kezdeményezni a hívását...
- Nanc, segíts! - hívtam a telefonhoz. Felállt és átvette. Csípőre tett kézzel várta, hogy a hang eldarálja a mondókáját. Benyomott egy gombot aztán újra csak várt, aztán még egyet és idegesen lecsapta a kagylót.
- Megyünk a telefonközpontba! - indult az ajtó felé.