I wanna rock (you)

XI. Theatre of pain

1987. március 13. Csütörtök

Mary

Reggel arra ébredtem, hogy a fejem Nancy ölében pihen és mivel oldalra fordulva aludtam ezért nagy nyáltócsa gyűlt össze a fejem alatt. Mikor ez megfogalmazódott a fejemben, alig bírtam visszatartani a kitörni készülő nyerítésemet. Végül halkan, fulladozva kuncogtam egyet és felültem. Kipihentnek éreztem magam. Nyugodt voltam hisz, mi állhatna az utamba? Minden olyan csodálatosan alakul és olyan szépen süt a nap.
Nancy meghallotta a nevetésemet és lassan kinyitotta a szemét.
- Jóóó reggelt! - pattantam fel a kanapéról.
- Mi van? Minek örülsz ennyire? - nézett rám mosolyogva.
- Mindennek! - vigyorogtam.
- Hány óra? - dörzsölte a szemét.
- Nem tudom. - bambultam rá.
- Ahhj... - hajolt hátra a kis óráért a kanapé mögötti asztalon. - Öhm... Fél kilenc. Mikorra is kell beérned a melóba?
- Kilenc. Nem sietek. - vontam vállat. - Használhatom a fürdőt?
- Persze. Konyha mellett, balra. - mutatott hátra.
Kimostam a szememből az álmot és hipergyorsasággal, hogy ne használják sok vizet lezuhanyoztam. Megvizsgáltam magam a tükörben. A hajam már réges rég le volt lapulva. Nem tupír volt ez, egyszerűen csak kóc. Mikor is mostam utoljára hajat? Mielőtt eljöttem otthonról. Baszki, ez kicsit sok, nem? Amint meglesz a lakás, veszek egy nagy fürdőt. Az arcom nyúzott... Már ennyi kis bulizás is megártott neki. A kokain...
Kerestem a táskámban egy normális pólót és egy normális farmert. Az a csoda, hogy a táskámat mindenhová magammal cipeltem és eddig, még csak egyszer hagytam el. Most is magammal viszem, meg lehet nyugodni.
- Nanc, hozzám vágsz egy mogyoróvajas szendvicset. - néztem rá boci szemekkel.
- Te éhenkórász. - csóválta a fejét mosolyogva. Becsomagolta egy szalvétába az egyik kész szendvicset és lazán a markomba dobta.
- Kösz. - vigyorogtam hálásan. - Majd, akkor hol talizzunk?
- Öhm... a Rainbowban, négyre.
- Oké, akkor ott. Na mentem! Csá! Kössz a szendvicset!
És oldalamon a taskámmal, egyik kezemben a szendviccsel, kisiettem a házból.
Már nagyjából el tudtam igazodni Los Angelesben. Pontosabban inkább csak West Hollywoodban. Eszembe jutott, hogy mióta megérkeztem, még nem is jártam Hollywoodon kívül... Kivéve Van Nuyst. Pedig biztos, hogy Los Angelesben van még pár olyan hely, ami legalább olyan érdekes mint a Sunset Strip. Long Beach, Santa Monica, a belváros és még egy csomó hely amiről nem is tudok.
Az út gyorsan telt. Belemélyedtem a gondolataimba és még azt sem vettem észre mikor majdnem elcsapott egy autó.
De a boldogságomnak hamar vége szakadt, mikor megláttam a két villogó rendőrautót a lemezbolt előtt. Te jó ég! Mi a fasz történt?! Mikor közelebb értem, akkor már majdnem minden világossá vált. A kirakatot betörték... Odabent sötét volt és épp Joe jött ki, két rendőr oldalán.
- Szia... - nézett rám gondterhelt arccal.
- Mi történt? - kérdeztem a legrosszabbra számítva.
- Éjszaka... Azok a huligán punkok! - mérgelődött. - Betörték a kirakatot és elvitték a pénzt meg a dísz platina lemezeket! - temette a kezét az arcába.
-

Te jó ég... - nem tudtam mit szólni.
- Bezárom a boltot. Nincs annyi pénz, hogy fel tudjam újítani. Attól tartok, hogy új munkát kell keresned. Sajnálom... - tette a kezét a vállamra.
- De... Biztosan ni... - reménykedtem és ő már tagadólag rázta is a fejét. - Nem tudom mit mondhatnék... - szabadkoztam.
- Semmit. Csak azt, hogy nincs semmi közöd ezekhez a vandálokhoz és, hogy vigyázni fogsz magadra Los Angelesben.
Bólintottam.
- Sok sikert... - veregette meg a vállam.
- Remélem sikerül újra indítani a boltot... Sok sikert... - intettem és elindultam. Vissza sem néztem. Nem akartam látni. Végül kicsit elkezdtem pityeregni, de mire elértem a Rainbowhoz, megtöröltem a szemem és próbáltam egyszerű arcot vágni.
Beléptem a sötét helyiségbe és rögtön megpillantottam Zakk málnaszőke feje búbját egy csapat hasonló alkat között, akik valamiért maguk a GnR voltak Izzy és Axl kivételével. Na, kurva jó. Előttük fogok sírva fakadni.
Ő is észrevett és rám mosolygott, de az arca elkomorodott. Ezek szerint nem sikerült eléggé elrejtenem a szemeimet.
- Mary, mi a baj? - nézett rám ijedten.
- Semmi. - rogytam le mellé és az arcom a nyakába temettem. Újra pityergésbe kezdtem és vártam, hogy finoman végig simítsona hátamon vagy hasonló, de ő csak megveregette a vállam és viccelődve kezdett beszélni hozzám.
- Na, hát mi van már? Elfogyott a hajlakk? Ne legyél már ilyen. Mondd, mi van?
Mérgesen felegyenesedtem és homályos szemekkel ránéztem.
- Az van baszki, hogy a nagybátyád boltját szétverte egy csapat retardált idióta és nincs pénz a felújításra, szóval azt az egy szerencsétlen alkalmazottat, azaz engem is el kellett bocsájtani a picsába! Ez van! De te csak viccelődj és nehogy megpróbálj megvigasztalni vagy egy kis együttérzést mutatni felém és Joe felé! - ordítottam, leszarva az asztali társaságot.
- A Smith pasas boltját?! - csodálkoztak a többiek is.
- Nyugi. - húzott magához. - Én nem tudtam, hogy... Szétverték? - csodálkozott.
- Igen. - ültem fel megint és ezúttal már nem sírtam. Nem is tudom igazán miért sírtam... Csak sajnáltam az egészet... Sajnáltam Joet, a boltot, a lemezeket, magamat... És meg is ijedtem, hiszen az embert nem mindennap fosztják ki ilyen erőszakos módszerekkel.
Elvettem Zakk elől a poharat és szomorú fejjel kiürítettem.
- Baszki. - ebben az egy szóban most benne volt minden, amit érzek.
Végül, a sokadik pohárka után már szartam rá, hogy Joenak mi baja van és csak arra koncentráltam, hogy vajon hány százalék annak az esélye, hogy észrevesznek engem és a többieket a vécében kokót szívva.
Hm... 100%. Akkor menjünk és szívjunk kokót.
Mikor látta rajtam, hogy nekem több kell pár decinél, akkor mondta, hogy van nála és mint kiderült Steven is hozott magával, szóval az össz mennyiség kb öt embernek volt elég úgy, hogy volt öt komplett drogos idióta. Nem szeretek osztozkodni! Utálok. Főleg, ha drogról van szó!
Bespuriztunk a vécébe és pillanatok alatt eltüntettük az összeset.
Vártunk pár percet, hogy biztosan beüssön aztán kimentünk.
Mikor leültem Zakk és Slash közé hatalmas, hiéna szerű vihogásba kezdtem.
- Szeretem a gitárosokat... - karoltam át vigyorogva a két srác vállát.
- Mi is szeretjük ám az ilyen jó kis cicusokat... - húzott magához Zakk és én pedig beültem az ölébe.
Nagyot sóhajtva elkezdtem csókolgatni a nyakát és igyekeztem minnél boldogabbá tenni, már amennyire ott lehetett. Jajj, bakker... Ezekre a pillanatokra visszagondolva mindig röhögök saját magamon...
- Nekünk is adj belőle, haver! - szólt oda Steven.
Vigyorogva hátra fordultam és végig néztem a srácokon. Azok a vágyakozó férfi szemek... Ezekért élek... Gondoltam és lassan lemászva Zakkről, négykézláb felmentem az asztalra. Macska hangot imitálva mentem néhány kört aztán végig feküdtem az asztalon és hagytam, hogy azt csináljanak velem, amit akarnak.
Még jó, hogy ez mind kitörlődött a fejemből mire józan lettem mert biztos felpofoztam volna érte magamat. Bár, így belegondolva... Vicces lehettem...
A pincérek a Rainbowban már nem igazán szóltak ránk. Tudták, hogy mi az ábra és úgy gondolták, hogy ezeken már az Isten se segíthet.
Az idő csak telt. Természetesen fogalmam sem volt, hogy hány óra, de azt hiszem, hogy egy idő után el is bóbiskoltam az asztalon.
- Ti meg, mi a jóságos faszt csináltok vele?! - hallottam egy ismerős hangot valahonnét. Kinyitottam a szemem. Nancy tekintélyt parancsoló alakja magasodott fölém.
- Nancy... - mosolyogtam ártatlanul.
- Ne Nancyz itt nekem! Mi a faszt csináltál? Munkában kéne lenned!
- De azt nem lehet... - mondtam. - Miért is nem lehet? - néztem segélykérően a többiekre.
- Mert... Van egy... Izé...
- Az a...
- Rablás...
- Mi van?! - értetlenkedett Nancy.
- Jött sírva Mary, hogy... Valaki elrabolta a boltot... - magyarázta Duff aztán vigyorogva beleivott a poharába. Én is elvigyorodtam aztán visszafordultam Nancyhez.
- Na hallod-e?! Ez van! Idióták, fosztogatók! - hadonásztam.
- Fogalmam sincs, hogy mi van, de te most velem jössz és szépen megvesszük azt a szerencsétlen lakást! - rántott le az asztalról a csuklómnál fogva.
- Ahhj... Na várjá'! - emeltem fel nyugtatóan a mutatóujjamat. - Puszika szép fiúk! - integettem az asztaltársaság felé.
- Mi is megyünk veled! - mondták a srácok vidáman.
- Jajj, de jó! - ugrándoztam. - Hallod Nancy? A szépfiúk is jönnek!
- Szó sem lehet róla!
- Legyen róla szó... - suttogtam vigyorogva.
- Ahhj!
Az úton, a lakásig végig hülyéskedtünk. Nancy volt az egyetlen józan és olyan dühös volt, hogy rántottát lehetett volna sütni a képén. Ezt nem is bántam megjegyezni mikor mentünk az utcán... Utánna végig kergetett minket a Sunset Strippen...
- Jahhjj... - sóhajtottam vidáman mikor vége lett a hajszának. - Duff, te hogy lehetsz ilyen magas? - néztem a colosra értetlenül.
- Ne mond el senkinek, de... - suttogta a fülembe. - Az apám egy zsiráf volt... - bólogatott meggyőzően.
- Ne már! Ez komoly? Hogy csinálta az anyukáddal?
- Nem tudom... Azt mondták, hogy ez családi titok... Egyébként... Steven apja... gorilla. - mutatott az előttünk baktató majomra.
- Azta... Ne mond már! - csodálkoztam.
- De igen...
- Steven!
- He... - fordult hátra üveges tekintettel.
- Gorilla! - kiálltottam.
Csak értetlenül nézett rám.
Aztán elkezdtem utánozni a majmok mozgását és Duff is besegített.
Steven elvigyorodva bólogatott és ő is elkezdett majomkodni.
Hárman ugrándoztunk páviánok módjára az utcán, ezzel hatalmas üres teret kialakítva magunk körül mert, hogy ugye senki nem mert a tízméteres közelünkbe jönni.
Slash ezidő alatt Nancyt próbálta fogdosni, aki már szét pofozta szegény srác fejét és csak azt kiabálta, hogy:
- Slash! Hallasz engem?! Hahó! Slash! - ez hasztalan volt mert a megszólított csak röhögött rajta.
Zakket már nem is láttam sehol. Aztán hirtelen valaki a fenekemre csapott...
Hátra fordulva megpillantottam őt...
- Te mit csinálsz? - kérdeztem vigyorogva.
- Szeretleeek... - hajolt közelebb és megcsókolt.
- Várjál! - hajoltam el.
- Mi van?
- Te milyen állatfaj vagy? - na erre a kérdésre még én sem számítottam.
- Egy kiéhezett oroszlán, aki már szeretné elfogyasztani a zsákmányát... - simított végig az arcomon.
- Akkor jóóó! Csak mert nem szeretnék csúnya gyerekeket... - nem hiszem, hogy értette, de a lényeg az volt, hogy tovább ölelkeztünk meg csókolóztunk az utcán.
- Nem arra, hanem arra, ti idióták! - rántott el minket Nancy az egyik utcasarokban és a következő pillanatban már meg is érkeztünk a nagy emeletes házhoz.
- Azta! Milyen naaagy! - csorgattuk öten a nyálunkat a hatalmas épület felé.
- Aha. Nagy. Értjük... Befelé! - Tolt minket a lépcsőházajtó felé Nanc.
Mire a lakás ajtó elé értünk, már kezdtünk kicsit lenyugodni.
Nancy bekopogtatott... Aztán a többiekkel együtt őrültek módjára kezdtük el püfölni az ajtót.
- Ne bántsatok! Ja, csak ti vagytok? - nyitott ajtót a pasi.
- Jaja. Lehet menni. Miénk a kéró. - mutatta Nancy.
- Hékás! Azt hiszed, hogy csak mert a drogos barátaiddal jössz, rögtön elszaladok és otthagyom nektek a lakást?! Tévedsz kislány! Perkálj!
- Előbb mutasd a papírt, amin a lakás az én nevemen van!
Erre a pasasnak kb akkorára tágult a pupillája mint nekünk.
- Nincs papír, nincs pénz!
- Grr... Akkor hívjatok egy ügyvédet! Ide! Tessék. - mutatott a lakásban lévő telefonra.
Mind az öten berontottunk a lakásba és megvártuk, amég Nancy kikeresi a telefonkönyvből és tárcsázza az ingatlan ügyvédet.
- Aha... Igen... Most... Mi?!... Nem! - kb ennyit értettünk az egészből.
Fél óra múlva, mikor én és a srácok már "alaposan" megnéztük a lakást és ellenőriztük a bútorok strapabírását, egy öltönyös pali kopogtatott az ajtón.
Amint megpillantotta a társaságunkat rögtön fordult volna vissza.
- Bocsánat, azt hiszem rossz helyre jöttem...
- Maga az ingatlan ügyvéd? - kérdezte Nanc türelmetlenül.
- Iii...igen...
- Akkor jöjjön csak beljebb hapsikám! - húzta be a rémült alakot.
Nagy nehezen, a srácok hülyéskedése ellenére végül sikerült átírni a kérót a kettőnk nevére.
Rögtön, ahogy a két nemkívánatos személy elhúzott belekezdtünk a "lelakásba".
Szét szedtünk mindent, ami még viszonylag normálisan volt elhelyezve. Amég a srácok a fürdőszobát kezelték, Nancy pedig a konyhát vizsgálatta, addig én behúztam Zakket a kisszobába és levetettük magunkat a poros, poloskás matracra.
- Felavatjuk? - kérdeztem vigyorogva.
- Most ne. Pihenjünk... - lihegett vigyorogva mikor lemásztam a hasáról.
Öt perc múlva úgy aludtunk mint a bunda...

Kinyitottam a szemem. Immár másodszorra mert az előbb még nem volt kedvem felkelni... De most... Megpróbáltam felülni, de hatalmas súly nehezedett a balkezemre és a két lábamra.
Ahha... Steven feküdt a lábamon... Slash a kezemen... Zakk a jobb oldalamon... Duff pedig a fejemnél. Istenem, de kis aranyos volt, ahogy a nagy hajcsimbókok mögött ott szuszogtak...
A fejemet megpróbáltam 180°-os szögben elmozdítani, hogy megnézzem, hogy miért van ilyen sötét. Hahha! Este van! Ügyi vagy, Einstein.
- Nancy. - mondtam visszafojtott hangon, ami nem volt egyenlő a suttogással. - Nancy!!!
Ki verekedtem magam a srácok közül és elindultam a sötét lakásban. Az ablakokon át beszűrődött a halvány holdfény és ez számomra igencsak kellemessé tette a hangulatot.
- Nancy? - néztem be a konyhába, ahol, ha a szemem nem csalt ő sírt az asztalnál.
- Hah? - ocsúdott fel.
- Mi történt? - kérdeztem rémülten.
- Semmi... - temette a tenyerébe az arcát.
- Ne, már... Mondd el. - öleltem meg.
- Hát... Miután ti elaludtatok... Tettem egy kört haza, hogy a cuccaimat elhozzam... Anyáék még nem tudtak a költözésről... Elmondtam nekik mindent, aztán összevesztünk... Aztán apa azt mondta, hogy soha többé nem akar látni és, hogy nem vagyok a lánya... Elhoztam, ami kellett... - mutatott végül a két hatalmas sporttáskára.
- Jajj... Nanc... - öleltem át újra - Ne félj... Ez csak egy kis veszekedés volt... Ki fogtok békülni. Nem gondolták komolyan... Mi itt vagyunk és szeretünk.
El sem hittem, hogy egy nap alatt, hogy a francba tudott ennyi rossz dolog történni.
- Ohhh... - kapaszkodott belém és felzokogott.
A fiúk libasorban betámojogtak a konyhába és álmos kismacskák módjára kezdtek el nézelődni.
- Mi van, Nanc? - kérdezte Steven.
Szigorúan a fiúkra néztem, hogy eszükbe se jusson valami hülyeséget csinálni.
Leültek az asztalhoz és ők is újra végig hallgatták a rövid, de annál szomorúbb történetet.
- Szard le azt az idiótát! Ő az, aki nem érdemli meg, hogy a lánya legyél! - mérgelődött Duff.
- Pontosan! Ne foglalkozz vele! Foglalkozz azzal, hogy itt vannak a barátaid! - mondta Slash.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha egy Troubaduros bulival megünnepelnénk a szabadságotokat! - mosolygott Steven biztatóan.
Zakk természetesen nem szólt semmit.
- Steven, nem... - kezdtem bele a lebeszélesbe.
- Igen! Az jót fog tenni! - állt fel hirtelen Nancy és már nyoma sem volt rajta szomorúságnak, csak haragnak és gyűlöletnek.
- Jajj! - fogtam a fejemet, mikor már a háztömb előtt jöttünk. Zakkel hátul sétáltunk.
- Nem hittem, hogy már most ennyi problémát fog okozni ez a lakás... - panaszkodtam.
- Milyen problémát? Csak mert a szőke kicsit összekapott a szüleivel? - fújta ki a füstöt nevetve és leverte a cigi végét.
- Nem igaz, hogy ennyire érzéketlen vagy! - mérgelődtem.
- Jó, oké, bocsánat. - nyugtatott. - De egy veszekedés még nem a világ...
- Én tudom, de magyarázd el Nancynek! Tudod, hogy ez nem így működik! Képzeld magad a helyébe! Ha te összevesznél mondjuk az anyukáddal. - mutattam rá a lényegre.
- Én nem vesznék vele össze, mert én nem vagyok egy agyatlan, ribanc, akire semmire nem jó!
- Hagyjuk... - morogtam.

A Troubadour egy igazán bulis helynek ígérkezett. Mire odaértünk éjfél volt. Szólt a zene, mulattak az emberek. Tetszett a dolog. De így... Ennyi szar után... És ráadásul délelőtt már épp eleget buliztam.
Leültünk az egyik asztalhoz és rendeltünk egy kört. Mindenkinek. Nancy állta. Aztán jött a következő és a következő... Vodka, whisky, sör, gin... Ami az itallapon volt, akinek a kedvence volt...
Hajnali háromra már mindenki elfelejtette a napot. Én is, Nancy is...
Mikor ráuntam az asztaltársaságra, akkor aztán úgy döntöttem, hogy kicsit munkára fogom Zakket. Bementünk a vécébe...