24 óra azokkal, akik voltunk (befejezett)

Az ajtón túl

  Csend és csend. Megint. Mindig. Hideg, fény és fehérség.

Noel a falnak támaszkodva ül a matracán, teljesen a sarokba húzódva figyel, lábait magához szorítva. Mintha félne. Megmoccanni sem mer, csak csendesen figyel. Nehogy elijesszen egy megvadult vadat. A levegőt is csendesen veszi. Nem ijesztheti el a rémült vadat, már olyan közel van. Teljesen lenyugtatja magát, nehogy túl hangosan verjen szíve és elfusson. Már majdnem megszelídítette. Ha bármi rosszat tesz, elszalad és ő újra egyedül lesz.
Noel óvatosan oldalra dönti a fejét, úgy figyeli tovább a szoba másik, távoli sarkában ülőt. Kíváncsian méregeti, akár egy félős kisgyerek. Nézi a kékben végződő, barna haját. Figyeli, milyen gyorsan veszi a levegőt. Mindent, amit lehet, észre akar venni rajta, ha már máshogyan nincs módja rá.

Jonathan éppen egy gyufás doboz forgat a kezében. Képtelen a másikra nézni, még ő maga sem tudja pontosan miért. Szokatlan még neki ez a másik ember, vagy valamiféle szégyenérzet lenne? Tudja, hogy a vörös hajú figyeli és meglepő módon ez most nem zavarja. Lehet, csak egy kis emberi közelségre van szüksége. Hisz csak így nyerheti vissza érzelmeit. Mély levegőt vesz és megáll egy pillanatra, majd lassan felemeli a fejét. A jég kék és a meleg barna találkozik egymással. Különös találkozás ez mindkettőjüknek, az első igazinak is hívhatjuk. Mert ez most több mint egy ismerkedés vagy köszönés, ez a bizalom halvány jele ebben a pillanatban. Még valami emberi két ember közt. Lassan gyógyulnak a sebek, de mikor elkezdődik akkor az idő haladtával, majd végleg beforrnak.
Most különös a levegő, minthogyha otthon lett volna még egy pillanatra ebben a szobában.
A vadak mintha megszelídítették volna egymásnak egy részét. Kék és barna.

                                                                               AKKOR

Volt egyszer egy kis, arany kalitka. Ott lógott a pince ajtó mellett. Két sárga pinty kapott ebben a kalitkában helyet.

A nap felkeltével a narancs fény beömlött a kis ablakon, a szobát elborítva. A parketta nyikorgott a kis, fürge léptek után. Egy barna hajú kislány kapaszkodott a kiságy fehér rácsaiba, elmosolyodott mikor belenézett.
- Öcsi! Kis öcsikém! – mondta halkan a kislány és aprót rántott a kiságyon. A benne alvó kisfiú megmozdult, de nem kelt fel.
- Noel! Noel baba! – folytatta a lányka, de nem várt tovább. Ügyesen kiszedte a kiságyból testvérét és lerakta a parkettára. A vörös hajú, szeplős arcú kisfiú lebiggyesztett szájjal nézett fel nővérére, úgy tűnt nemsokára sírni fog.
- Shh... ne sírj! Meg nézzük a kis madarakat kikeltek- e már? - mondta a kislány és nagy nehezen, de fel is emelete Noelt, akinek már nem gördült lefele a szája. Nővérébe pedig erősen kapaszkodott. Lucy nagyokat sóhajtozva cipelte le öccsét a lépcsőn, majd megállt a pince fehér ajtaja előtt és felemelte a kisbabát, hogy ő láthassa előbb, aztán ős is megnézte. A fészekben törött tojások voltak és apró madárkák, amik hangosan csipogtak.
- Kikeltek Noel. – mosolygott öccsére. Noel arcán azonban könnycseppek gördültek le. A kisfiú a nyitott pinceajtót bámulta, ahol borzasztó sötét volt.
Félt. Egész gyermekkorában, csak félt, a sötéttől, a szörnyektől, az ismeretlentől, az egyedülléttől.
- Ne nézz oda Noel és akkor olyan, mintha nem is lenne ott! – takarta el Lucy kisöccse rémült szemeit.
Mintha nem is lenne ott.
Mintha...

                                                                                       MOST

Noel megtorpan és csak áll, mintha lefagyott volna. Bámul előre, nézi az ajtót, a kilincset. Várja, mikor nyomódik le. Mikor fut ki rajta nevetve nővére és mutogat az ajtóra rajzolt műveire, miközben mosolyogva magyaráz.
„Látod Noel, nincsenek lent szörnyek, akkor már rég megettek volna, de én ott rajzoltam végig és nem lett semmi bajom!"
Lucy volt mindig is a bátrabb kettejük közül, de Noelnek sosem tudott segíteni leküzdeni a félelmeit. Csak mosolyt csalt az arcára.

S ismét a hiány. A borzasztó hiány, mar bele most Noel szívébe. Ahogy ott áll a pincelejáró előtt és az emlékek visszatérnek. Most azonban itt nincs mintha, ezt le kell küzdeni.

- Köszönöm nővérem... - suttogja a férfi, majd elfordítja az arany kilincset. Hevesen zakatol szíve, az ajtó pedig nyikorogva és lassan nyílik.
Noel orrát megcsapja az a szag és azonnal hátraugrik, mikor már az ajtó nem önmagától nyílik. Most biztosan tartja a pisztolyt.
Az apró gyermek, kihúzza magát Noel elé. A férfi keze most megremeg. Az apró kislány alig lehetett öt éves, mikor rálelt a halál, szőke hajából tincsek hiányoznak, arca tiszta vér, szemei fehérek. Sápadt, mint a fény, ami most körbe fogja őket. Morgást hallat és fogsorát csattogtatja így közelít Noel fele. Hirtelen látja meg nővérét a gyerekben, teljesen lesokkolva áll ott képtelen lőni, a levegőt is szaggatottan és gyorsan veszi. Ekkor forró könnyei kibuggyannak az üveg börtönükből, ezek azonban most másak, teljesen. Igaziak, elképzelhetetlenül igaziak. Noel egész teste megremeg. Képtelen, képtelen bármit is tenni. A morgások azonban felhallatszanak a sötétből. Többen vannak, sokkal többen.
Még a dörrenés hangjára sem reagál. A könnyei elhomályosítják látását. Agyát pedig elöntik a fékezhetetlen emlékek.
- Sajnálom... sajnálom... sajnálom. – suttogja megállás nélkül. Még egy fegyverdörrenés, az ajtó távolodik és Lucy emlékei is elhalványulnak. A gyufaszál a földre esik. Hirtelen emelkedik a hőmérséklet. Sárga. Vörös.
Egy tompa hang és érintés, az mi most újra kapcsolat a jelennel.
- Hé! Hé! –suttogja az ember, aki az arcát tartja hideg kezei közt. Egy hang, amit már rég nem hallott. A sötét szemekre összpontosít. A kép kitisztul és Jonathannal találja szemben magát.
- Csak egy pánikroham... legközelebb maradj a Földön... ha nem akarsz meghalni! - engedi el az arcát, mire Noel kissé megrogy. Jonathan elindul, Noel pedig még hátra pillant, majd követi a férfit.
A kis ház ég, már teljesen elborította a tűz. A hatalmas, narancs lángok a fehér ég alját nyaldossák. Odabenn pedig ott égnek Noel régi félelmei, azzal a kislánnyal együtt.
- Köszönöm. – suttogja a vörös hajú férfi, reménykedve, hogy nem hallja meg társa. Jonathan azonban hallja, de csak magában bólint egyet.

A két férfi egymás mellett ballag, körül öleli őket a végtelen fehérség. Csak mennek, talán még egyikük sem tudja hová tartanak.