24 óra azokkal, akik voltunk (befejezett)

Elől a halál

  A hó még ráborul a szürke utcákra, s a nap is csak pislákolt a felhők közti réseken. Az beton óriások lábánál pedig halottak bóklásztak, mint mindig, most is céltalanul. Kísérteties volt a látvány ezen a reggelen, mintha halk suttogásokat visszhangzott volna a jeges utca. Noel hátán végigfutott a hideg, mikor belegondolt hány szürke szellem bolyong a halott testével, vagy szerettének testével együtt. S kísérik, őket még a Földön jár a fekete fátylas, szürke bőrű, néma halál. A férfi a szürke matrac szélére ül és arcát kezeibe temeti. Társa kíváncsian kémleli szelíd szemeivel, talán sosem nézett rá haraggal.

- Tudom Noel - mondja halkan és szemeit nem veszi le a vörös hajúról. Noel csak összehúzza magát még jobban.

- Mindig is itt járt köztünk és itt is fog, csak most nagyobb hatalma lett min valaha is volt, a félelmet is maga mellé állította - húzza el ajkait a másik férfi.

- És ha nem bírok majd tovább a félelemmel? - hunyja le szemeit Noel, amint arcán megérzi a meleg Nap sárga sugarát arcán.

- Csak keress egy okot, ami életen tart - húzódik közelebb a társához, így válluk más összeér, de Noel már nem idegenkedik ettől.

- Lassan indulnunk kell - suttogja, majd feltámaszkodik és a hatalmas ablak, pontosabban annak helye felé indul, majd megáll előtte. A Nap királyhoz illő módon tör elő a felhők árnyékából és sugarait szétszórja a fekete városban, színeivel átfestve azt.

- Mi a baj Noel? - kérdezi aggodalommal hangjában a másik férfi és társa mellé sétál, aki a hatalmas épületek tetejét kémleli.

- Valami nincs rendben - szívja be idegesen a levegőt, a vörös hajú.

- Valóban? - dől háttal az ablakpárkánynak.

- Túl szép ez az egész - néz ismét a nap irányába Noel, de valami megriasztja. Egy lövés a szemben álló épület felől. Riadtan ugrik hátra, azonban a másik férfi rémülten néz fel rá, amint szájából vörös vér kezd folyni, mellkasához kap, de abban a pillanatban teste felett elveszi az irányítást és kizuhan a második emelt ablakából. Noel ajkai remegni kezdenek.

- Jonathan! - ordítja és rohanni kezd lefele a lépcsőn. Még fel sem fogta mi is történt, nem tudja mit érez, miért nem érez semmit. Csak rohan, most ösztönei vezérlik. Végig fut, a jeges parkolón ahol megcsúszik és vérző orral de azonnal felugrik.

- Jonathan! - ordítja teljes erejéből és bakancsai egymás után süllyednek a fehér hóba. A barna hajú férfi ott fekszik mozdulatlanul. Noel azonnal térdre borul mellette és zokogva szorítja meg társa hideg kezeit. A hó vörös és forró a vér miatt.

- No –No -Noel - köhög Joanthan és így még több bíbor folyadék indul meg szájából.

- Nem! Nem lehet! Ne csináld ezt! - szorítja most már mind két kezével Jonathan egyre hidegebb tenyerét.

- M- menned... - próbálja kipréselni szavait, de azok túl vörösek

- Nem hagylak itt! - nyom csókot a vérző kézfejére és összeszorítja szemhéjait így még több könnycsepp keveredik az orrának vérével.

- D- de - másik kezével erőtlenül simít végig Noel véres és könnyes arcán.

- Ne... nem én... én szeretlek! - kapkodja a levegőt kétségbeesetten a férfi.

- Tu... tudom - folynak neki is végig arcán a könnyek, s minden erejét összeszedve Jonathan kínzó fájdalmának ellenére is igaz mosoly ad még utoljára társának. A távolból kiáltások visszhangzanak és lövések.

- Menj! - mondja remegve a földön fekvő és kitépi Noel kezei közül az övét.

Noel rohan, minden erejét belerakva csak rohan, arca vörös és sós könnyei áztatta. Nem akar visszanézni, most nem akar látni és hallani sem. Menekül érzelmei elől.

Ezek most fájdalom, kétségbeesettség és szerelem.

Már messze jár. A falnak támaszkodik egyik karjával, mely társa vérétől bíbor vörös. nem kap levegőt, könnyei és érzelmei borzalmasan fojtogatnak. Egész testében remeg és képtelen abbahagyni a fájdalmas a zokogást. Lassan a ház falának támaszkodva csúszik a földre és most hangos sírásba fordul át minden, ami benne zajlik. Most hangot ad érzelmeinek életében először. Leírhatatlan, amit most átél.

- Miért? Miért tetted ezt?- ordítja fájdalomtól csöpögő szívvel és szerelmének vérével a kezén, majd szavai ismét hangos zokogássá formálódnak.

- Miért? - Noel kék szemei azonnal a mostba hozzák vissza őt. Mióta megtörtént minden este újra és újra át kell élnie, azt a borzalmas napot. Teste még mindig remeg, most is hogy kiszakadt az álmából. Most nem folynak könnyei, de a levegő alig képes a tüdejébe jutni. Rémülten markol a földbe és próbálja nyugtatni magát, csillapítani az érzelmeit és halványítani erős emlékeit.

- Hé, haver minden oké? - fordul felé a tűz mellett ülő, barna hajú Jamie, de szinte alig hallható az aggodalma.

- Jenna! – kiált a nőnek, akiit így álmából felzavar, de a nő nem is foglalkozik fáradtságával és fel is pattan.

- Noel - mondja a nevet és most már ő is feláll, fegyverében a kezével.

- Semmi baj... semmi baj Noel - guggol a remegő férfi elé és egyik kezével megtartja az arcát, kék szemei lázasan csillognak és levegőért kapkod.

- Mi van vele mostanában? - lép melléjük Dean és Jenna mögé térdel.

- Pánik rohamok - vágja rá a nő és Sophie fele int, hogy maradjon a helyén. - Nyugodj meg! - beszél folyamatosan Noelhez.

- É- én... én ott hagytam - amint kimondja, orra vérezni kezd, majd lassan mintha kezdené elveszteni az eszméletét.

- Héj! Noel, ne csináld ezt! - pofozza meg gyengédebben sápadt arcát Jenna.

- Hogy lehet ilyen kemény egy roham? - nézett barna szemeivel, már kissé aggodalmasabban Jennara.

- Nem tud elszakadni attól, ami miatt kialakult ez az egész, mintha benne élne még mindig - rázza meg rosszallóan, mégis aggódva fejét a nő. Noel szeméből lassan eltűnik a lázas csillogás és most már képes fókuszálni az előtte elhelyezkedőre, aki erre elmosolyodik.

- Szeretnél beszélni róla? - kérdezi kissé bizonytalanul Jenna, mire Noel letörli arcáról a vért és még egy kis félelmet érezve magában, úgy dönt, amit nem is gondolt volna. Bólint. Dean felsegíti a földről és ugyan az a festői táj újra visszakapja egyik élő emberét. Noel vörös haja már válláig ér és szakálla is megnőtt, sokat változott, arca még komorabb lett, lassan már kezdett felnőni ehhez a világhoz, de tudta és tudja, hogy a félelem, a fájdalom és a halál ijesztő közelsége sosem hagyja majd, hogy teljesen alkalmazkodhasson. A fekete törzsű fák és a kék ég oltalmuk alá vették a csapatot így is esélyt adva nekik, hogy gyorsabban futhassanak valami elől. Valami különös, sötét dolog elől, melynek neve halál. De egyszer mindenkit utolér, főként ha, mellé áll a félelem.