24 óra azokkal, akik voltunk (befejezett)

Haza érni

  A lány szorosan fontja kis, hideg ujjait Noeléi köré. A fagyos levegő borzongatóan fut át az utcákon, a tél még nem teljesen tűnt el innen, de a Nap már új jövőt hoz a horizonton. Lassan minden megváltozott, a klíma, a tájak, a halottak, a szívek, az érzelmek, az emberek. De hisz a világ mindig is változott, sosem volt elég ideje hagyni leülepedni a sok fájdalmat, vért és halált, nem volt ideje semmire. Noel mellől ismét eltűntek az emberek, csak a kis Sophie maradt, Jamie öngyilkosságba menekült, a többiek egy horda martalékává lettek. Ő viszont mindig megúszta, egyedül volt szívében újra feléledt érzelmeivel hagyták magára. Sokkal sebezhetőbb, mint azelőtt és már képtelen felejteni.

Az ég szürke, a mezők csendesen táncolnak a széllel. Minden olyan fáradt, a két távolról érkezett vándor is. Most senki földjén folytatják útjukat, tulajdonképp nincs is pontosabb céljuk. Csak túl akarnak élni, de hogy meddig azt már senki nem tudja. Senki nem tudja mi lesz a vége.

- Te is hallottad? - torpan meg a kislány így mindketten elhallgatnak, Noel is figyel. Egy füttyszó vág a szál morajába. Noel gyanakvóan tekint körbe. Nem látja a hang gazdáját. A táj nem adja ki mi, vagy épp ki az.

- Ember? - néz a mellette állóra Sophie. Noel védelmezőn vonja közelebb magához a lányt.

- Nem tudom, de lehet jobb, ha tovább állunk - kissé sietősebbre véve a tempót indulnak tovább a földúton. A hang viszont egyre hangosabban zengi be szabad mezőket. Noel ismét megáll, mi van ha nem akarnak rosszat, mi van ha csak így van esélyük.

- Ki az? - kiálltja el magát, ideje kockáztatni is az ő érdekükben. Sophie ijedten kapkodja a tekintetét a tájon. A füttyszó hirtelen hallgat el, eddig talán nem is tudott róluk. Most viszont már igen.

- Ott! - mutat a lány az egyik fa tövébe, egy fekete alak vehető csak ki, aki egyre gyorsabban közeledik, de látszik rajta a bizonytalanság.

- Arthur a nevem! És ti! - kiállt még tisztes távolságból, miközben egyre közelebb ér.

- Sophie, ő pedig Noel! - kiabál vissza elég bátran a kis lány. Szemei pedig reményteljesen csillannak fel. Ismét egy ember rajtuk kívül.

- Örvendek! - most már csak pár lépésre van tőlük. Barna, raszta, kontyba fogott haja van egy szőke tinccsel, barna szemei egész barátságosan mérik fel az idegeneket, bőre kissé barnásabb árnyalatú, arcán borosta díszeleg. Valamiféle egyenruha van rajta, kezében pedig egy pisztoly lóg.

- Miért vagy itt? - teszi fel a kérdést Noel az idegennek.

- Figyelj vörös ez egy olyan kérdés, mintha én azt tenném fel neked, hogy miért csak az egyik szemed van meg. Személyes! De elmondom, azért vagyok itt, hogy portyázzak a csapatunknak - hadarta el mind ezt egy szerre, majd időközben inkább Sophiera nézett, aki elmosolyodott a férfi komolytalanságára.

- Van egy csapatod? - tett fel ismét kérdést Noel, aztán itt az új esély az életre.

- Öreg, nekünk egy egész menedékünk van - tette Noel vállára a kezét, aki kissé feszélyezve nézett arra, mire Arthur elvette onnan.

- Ugye nem vagytok betegek, esetleg nem vagytok megharapva? - lépett egyet hátra kérdése közben, Noel és Sophie egyszerre rázták meg a fejüket.

- Oké, akkor ha készen álltok gyertek - mondta ki teljes egyszerűséggel és elindult visszafelé átgázolva a sárga mezőn. Sophie megrántotta Noel kezét és bíztatóan mosolyogva nézett bel rá, majd sietve indult a másik férfi után. Noel még nem teljesen bízott ebben, ennyire könnyű lett volna megtalálni a nyugalmat, a kis békét ebben a hatalmas, veszélyes világban. De muszáj volt ebben bíznia, egy jobb életet akart Sophienak, hogy biztonságban nőhessen fel, hogy megtanulja mi az igazi szeretet, hogy ne kelljen egyedül lennie, hogy képes legyen érezni, hogy ne sírjon többé. Csak ennyit akart, a maga boldogságáról már úgy is rég lemondott, de Noel Weath mindig is erős volt, ő képes volt életben maradni, állta az akadályokat, még ha szíve bele is hasadt. Ő egy túlélő.

- Milyen messze van? - fecsegte boldogan a kislány Arthur mellett.

- Hát kisasszony nem is olyan messze, ha megérkezünk még talán, vanília pudinggal is tudok szolgálni - mosolygott a férfi, úgy beszélt a kislányhoz, mintha egy hercegnő lett volna. Ez Sophie szívét pedig annyi szeretettel töltötte el, amit már rég tapasztalt, amire vágyott. Noel is elmosolyodott, ahogy nézte őket, majd lassan felzárkózott.

Mikor a hatalmas kapu előtt megálltak és Noel hallotta a gyermeknevetést, könnyebb lett a szíve, mintha a sok súlyt, amit eddig magán cipelt egyszerre csak levette volna róla, a nyikorduló kapu hangja. Úgy érezte haza érkezett. Az épület sárga falai, napsugarakként töltötték be a teret, az édes illatok, mint a tavasz elő pillangói röpködtek a gyenge széllel, az ablakokat üresség helyett, fény és nyüzsgés töltötte meg. Minden más volt, bár a halottak mindig kinn fognak állni a kapu előtt, hátuk mögött vérrel és fájdalommal, de ő végre itt lesz az élet szigetén, békében. Talán ez volt az a cél, amit eddig keresett.

Sophie ámulattal nézett körbe a hatalmas helyen, mintha kék szemeiben könnyek is gyűltek volna.

- Végre... - suttogta Noel és megfogta a kislány kezét, hogy együtt sétálhassanak be az élet fényes kapuin, kinn hagyva a hideget és a sötétet. Ez valami más volt, a remény. Hosszú idő után haza értek.

"Üdvüzöljük Hillburnben!"