24 óra azokkal, akik voltunk (befejezett)

Néma és dérfedte

 A nap lassan eltűnik a horizonton, de még narancsfényének köszönhetően a hatalmas épületek sziluettjei kirajzolódnak. Magányosan ácsorognak, mintha néhány elesett, már hó sírba temetett testvérüket gyászolnák némán. Némán, mint mindig, mit sem szólva.

Az utcákat halk neszek járják, halottak kóborolnak az ezernyi üveggel fedett felhőkarcolók mindenütt szétterülő árnyékai közt. Az élet még mindig néma, csak néhány a város felett elterülő, gyönyörű felhőatlaszon vág át egy- egy szárnyaszegett holló, néhány hetente.

Azonban volt még valami, amivel kevés nagyváros rendelkezett az elmúlt időkben. Ugyanis ezek közt, a lassan szétfagyó falak közt, járkál valaki más a halottakon kívül. Egy igaz ember.

A hó ropog a barna bakancs talpai alatt, a mély levegővételek és kilégzések, amik aztán fehér füstgomolyaggá vállnak. De ezek az apró neszek, nem is hallhatóak, alig észlelhetőek a szürke helységben. A szél is fúj igazán enyhén, de ebben a csendben mégis elég hangzavart kelt ahhoz, hogy elnyomjon bármilyen más zajt.

A vörös, göndör hajszálak kissé vizesen tapadnak a férfi homlokára. Egyébként is fehér, szeplős bőre már lassan egybeolvad a földön felhalmozódott hóbuckákkal, csak az a sok vér arcán ad egy kis színt neki. Sajnos csak egyik, jég kék szemével, de követi a véres lábnyomokat a hóban. Fáradtan lépked tovább, mintha már alig bírna megállni, rendkívül gyenge lehet, talán már napok óta nem aludt. Borostás arca is beesett, így nem is ehetett túl sokat.

A kitört ablakokon hordhatta be a szél ezt a sok havat az első emeletre. A helység már ki tudja minek adhatott otthont annak idején. Egy iroda ház, egy váróterem? A falakból kitépett lámpák már rég nem villognak. Az egyik falnak döntött piros kanapé mellett, pedig egy, a felismerhetetlenségig szétroncsolódott emberi test fekszik és dér fedi, minta csak valamiféle halotti lepel lenne.

A hó és a nyomok itt megszakadnak. Egy még villogó neoncsövekkel ellátott étel automatához vezetnek. A férfi arca viszont a bár kevés, de mégis valamennyi élelem láttán, nem mutat megkönnyebbülést. Kimerülve rogy térdre, majd a gépezetnek dől. Beesett arcán tükröződnek a lila és kék fényei az automatának. Fejét erőtlenül fordítja oldalra, ahol egy halott nő fekszik. Mintha saját vérébe fulladt volna. A körülötte már keményre fagyott és dér fedte vörös tócsa is visszaveri a villódzó neonfényeket. A nő hosszú haja kócosan áll fején, néhány tincs pedig a vérbe fagyott. A teste is kőkeményre dermedhetett.

A vörös hajú férfi szeméből folyni kezdenek a meleg könnyek, amint nézi a holttestet, rendezetlenül veszi a levegőt. A kitört ablaküvegek fele pillant. Már csend van, a szél sem sír oly keservesen csak csendben járkál a halott utcákon, mintha a régi idők néma szelleme lenne. A hó lassan hullni kezd, a kis, fehér hópelyhek alig észrevehetően, de mégis fehérlenek a koromsötét éjszakában. Hulltak és hulltak, hogy másnap reggelre, a kárba veszett hóréteg kétszeresét visszahozzák, mint minden egyes nap.

Talán a Föld örök némaságra ítélte az embert, nem hagyva neki társat, hogy a magányába beleőrülve haljon meg, hogy szenvedjen. Szenvedjen meg azért, amiért ő is szenvedett, szenvedjen azért, amit vele tettek.