24 óra azokkal, akik voltunk (befejezett)

Festői félelem

 Noel sosem gondolt magára erős emberként, főleg mikor érzelmeiről vagy szeretteiről volt szó. Próbálta annak mutatni magát kívülről, de belül mindig is borzalmasan gyenge volt és magányos. Azonban aztán jött valaki, aki képes volt mégis erősíteni a gyenge és sebezhető lelkén, ez a valaki pedig nem volt más, mint Jonathan Theo Williams. Ő volt az az ember, ki miatt ismét képes lett szeretni. Jonathan volt az, akinek köszönhetően Noel lelke ismét virágba borulhatott. De hol van most ő? Mi lett vele?

A festői táj sok mindent magába foglal itt. A haldokló épületek egyik oldalról, a csupaszfák pedig a másikról fogják közre ragadós, sár fedte utat, ahol most öt ember próbál talpon maradni és a jobb világ reményében tovább jutni, ismét egy nagyváros fele tartanak. A halottak ma némák és mintha nem mozognának, talán ők is tovább álltak innen, túl sok fojtogató fájdalom terjeng itt a levegőben melyet ők okoztak, de még így sem képesek elviselni azt. Magukra hagyták a házakat, csak emlékek maradtak bennük, kedves emlékek a valaha csodás, élő múltról. Csak ez maradt a festmény tájain és a túlélők, akik magukban saját emlékeik terhével birkóznak és próbálnak túlélni.

A vörös hajú férfi lassan szájához emeli a vizes üveget és óvatosan kortyol belőle, nem szabad túl sokat. Elemeli ajkaitól és táskájába helyezi, majd vállára veszi azt és az előtte állóra néz le.

- Ki az Noel? - kérdezi gyermeki, őszinte mosollyal az arcán és kíváncsi kék tekintettel, majd lassan elindul a férfi mellett.

- Titok - makacskodik a férfi, de látszik, hogy nem veszi komolyan. A lány közelebb húzódik hozzá, ahogy a hideg fuvallat eléri őket, de Noelt ez már nem zavarja, egész hozzászokott az emberek közelségéhez.

- Rendben, akkor én is elárulóm, ha te is - próbálkozik még mindig a kislány, aki apró kezeiben egy macit szorongat, nem is akármilyet, egy kezetlen macit.

- Elmondanád nekem azt a titokzatos fiút? - vonja fel szemöldökeit Noel érdeklődve és lenéz a mellette ballagó gyerekre, mire az határozottan bólint.

- Akkor halljam! - adja be végül a derekát a férfi.

- Kain - mondja csendesen a kislány és arra a kedves fiúra gondol, akit még az óvodájából ismert. Eszébe jutnak azok a napsütötte délutánok és a nevetgélések, minden felhőtlen volt. De Sophie nem volt buta gyerek és tisztában volt vele mi is történt titkos gyermeki szerelmével.

- Rendben... betartom a szavam - komolyodik el kissé Noel és a sáros útra vezeti a tekintetét, inkább arra próbál koncentrálni, hogy bakancsa mennyire merül el a barna felületben, nem akarja érezni a fájdalmat.

- Matt... ő volt az első - hadarja gyorsan, mire a kislány lepetten kapja kék szemeit Noelre, de nem mond semmit.

- És a második? - folytatja a kérdéseket a lány. Noel sóhajt és lehunyja szemeit. Habozik, mert fél, hogy elfogja, majd a sírás és nem akar gyengének mutatkozni Sophie előtt.

- Jonathan... - nyögi ki és inkább az égre kapja szemét, érezi a könnyeket a torkában.

- Ő az, aki nagyon fáj ugye? - néz fel a férfira fájdalmasan. Noel nem szól, csak bólint, ez a seb még nem kezdett el gyógyulni, még hevesen vérzik és borzalmasan fáj. Arcán egy könnycsepp gördül végig, képtelen visszatartani.

- Én sajnálom - biggyeszti le apró ajkait a kislány és lassan Noel keze felé nyúl, melyet meg is szorít, de ekkor a férfi már sír. Sophie mackója a sárba esik, s a kislány szorosan öleli magához ezúttal a vörös hajú férfit, nem ereszti. Ezt azonban Noel már képtelen elfogadni, túl sok az, amit Sophie rázúdít, hátralép egyet így kiszakadva a gyermek karjai közül. Sophie ijedten méregeti az előtte álló zokogó férfit. Valami nem stimmel.

- É-én... sajnálom... s- sajnálom - zihál a férfi, ijedten kapkodja a levegőt és hátrálni kezd, túl sok minden az, ami lejátszódik benne. Érzelem vihar tombol szívében és fájdalom mindenében, térdére támaszkodik, majd mintha menekülni akarna, kezd ismét hátrálni. A múltja kísérti őt. A földre zuhan és a világ már kezd elmosódni. Lassan sárga fény borul szemei elé és valami teljesen mást lát meg maga előtt. Azt a napot, mikor még hó borította ezt a tájat, mikor még valaki más volt az oldalán.

- Noel! Noel ne csináld ezt! Ne most! - próbálja visszahozni a valóságba társát Jenna, kevés sikerrel. A férfi sápadt arcát kezei közé veszi.

- Mi baja? - érkezik háta mögül a kérdés egy vörösesbarna hajú, magas férfi, majd a nő mellé sétál.

- Szerintem ez durva pánikroham - aggodalmasan tekint a férfire, aki lassan kinyitja a kék szemét és félelemmel itatott tekintettel néz körbe.

- É- n... én - dadogja zavartan és szemeiből még mindig folynak a könnyek.

- Mi a baj Noel? - kérdezi Jenna sürgetően.

- Jonathan - mondja ki ismét a nevet.

- Ki az a Jonathan? Mi történt vele? - próbálja fenntartani a figyelmét a nő.

- Ő... ő meghalt - kezd zokogni Noel és teste reszketve próbája ezt kontrolálni.

Látja maga előtt azt a napot, mely most annyira borzalmasan fáj, hogy ordítani tudna. Noel lassan úgy érzi elveszíti önmagát, Jonathan nélkül nem is tudja már ki. Eltűnik a festményről, azonban mindenki más is semmivé lesz. Lassan eltűnünk a képről és a kép is eltűnik a hátunk mögül. Mi menthetetlenül eltávozunk innen, hisz a talaj mely a lábaink alatt életre akar kelni, azt mi csak letapossuk. A Föld elhagyja gyermekeit, hisz ránk már nincs szüksége, mert borzalmas múltjából csak így tud ismét felépülni és új így tud valami jobbnak helyet adni magán.

-Semmi baj... - suttogja Jenna és óvatosan felsegíti a még mindig ziháló férfit.

.