Weirdo

prologue

Minden normális, épeszű tinédzser diák ebben a városban, ahogy kicsöngetnek abból a már-már börtönnek minősíthető iskola nevű épületből - illetve ezt a felnőttek szemszögéből nevezhetjük munkának is -, egyenesen haza siet, mert senki sem kíván félóránál többet kint tölteni a sivár, kihalt utcákban. Ez köszönhető az annak is, hogy az ember a saját orráig sem lát el a szinte már megszokottá vált mélyszürke ködben. Bár, ki lenne olyan elvetemült, hogy megtegye, és kint marad az ijesztő szürkeségben?

Ezért van az, hogy itt elhagyatott még a városközpont is, rendszerint egy árva lelket sem lehet látni kint tartózkodni egy idő után. Az egész hely olyan, mintha szellemek laknák, pedig egykor több mint tízezer volt a lakosság száma. Mára ez a szám lehetséges, hogy felénél is többet hanyatlott. Így bekövetkezett az, hogy a szórakozóhelyek, az éttermek, a mozi, az áruház legtöbb üzlete mind már régen bebuktak, bezárták, lerombolták őket, vagy épp csak üresen állnak már évtizedek óta, és azon kívül, hogy a méregzöld kúszónövény, a borostyán benőtte szinte teljesen felületüket, közveszélyesek, mivel bármikor összedőlhetnek és ha valaki elég merész ember (ami azért elég ritka) bemerészkedik oda, akár a fejébe is zúdulhat a plafon; ezzel egyben még szellemházaknak is le vannak bélyegezve. Tehát, a jelenlegi fiatal generáció (köztük lennék én is), itt nálunk nem igazán tapasztalhatta meg, hogy milyen is az az igazi serdülőkor. Minden diák reggel nyolctól, délután háromig kell dolgoztassa az agytekervényeit, jobban mondva szenvedjen az iskolában, azok, akik már kijárták a sulit ugyanebben az időpontban mennek megkeresni az elkövetkezendő hónapra való pénzüket, amiből eltartják a családjukat és saját magukat is. Ebből kifolyólag, nincsenek részegen hazafelé dülöngélő emberek hajnalban az utcákon, akik a járdára rókáznak és, esetleg reggel nem az ágyukban, hanem egy útszéli árokban találják magukat. Nincsenek hajléktalanok sem, mivel nincs senkinek annyi mersze, hogy megpróbáljon egyetlen éjszakát is az utcán tölteni, ráadásul az a törvény, hogy minden polgár, aki betöltötte a huszadik életévét és kijárta az iskolát, az köteles valahova munkába állnia. Ennyi pozitívum van a városka életében. Az, hogy az embereknek a munkán és a házban gubbasztáson kívül egy cseppnyi élete sincs, az már nagyon nincs rendben. Ellenben, senki sem tesz semmit. A látszat azt engedi következtetni, hogy ez így jó a legtöbb személynek, mindenki boldog a jelenlegi szituációban, amikor közel sincs így. Nem merik kimondani az igazságot, hogy valami nagyon nem okés ezzel a hellyel, akinek viszont van elég bátorsága, azt nem hagyják szóhoz jutni, elítélik őket, pedig igazából senki sem biztos abban, hogy mi is történt, illetve miért van ez a nagy félelem az ismeretlentől, és szigorúság. Az idősek, akik itt, ebben a városban születtek és nőttek fel, azt állítják, hogy régen ez az egész környék egyáltalán nem így nézett ki. Állításuk szerint, pontosan olyan volt ez a városka is, mint a korunkbeli többi község is, ahol több ezren éltek.

Akkor még a tér és a hosszú sétáló utca, ami a központban található, a park mellett, tele voltak élettel, fiatalok hemzsegtek mindenhol, a plázában, a központi parkban - ahol mára már csak a lombhullató, magas tölgyfák, a régi kövekkel kirakott, néhány helyen viszont hiányos utacska, a korhadt, megrongált fapadok és az elapadt vizű, több részen megrepedezett vázú szökőkút engedi feltételezni azt, hogy az valaha egy csodaszép park volt, ahol egykor a kisgyerekek vidáman játszadoztak, a szerelmesek kettesben töltötték az idejüket és turbékoltak, és így tovább. Kár, hogy a mi generációnknak az a hely egy elég rémisztőnek számít.

Rengeteg különböző fajta étterem volt megtalálható a városban, amik elég népszerűek voltak minden egyes korosztály körében. Ezekből is alig maradt fent összesen egy vagy kettő, de előreláthatólag azok is hamarosan örökre bezárják kapuikat, mert már nagyon a végüket járják. A vendégek nagyon ritkán járnak, így nem jön a pénz a kasszára.

Az emberek legnagyobb része az időjárás szerint követi a divatot - ezt úgy kell értelmezni, hogy mindenki szereti az unalmas színű ruhadarabokat, ebbe beletartozik a szürke minden árnyalata, a kopott vörös, barna és kék, a bézs, a fekete és a többi ezekhez hasonló. Néha olyan az egész hely, mintha valami óriás porszívó felszippantotta volna az összes élénk színt az életünkből, ezzel együtt meg a mosolyt is az emberek arcáról. Az embernek legtöbbször olyan érzése van, mintha visszarepültünk volna a hetvenes évekbe, vagy átment a világunk fekete-fehérbe.

Félnek valamitől és viszonylag ezt jól magukba tudják rejteni, de azért mindig nem tökéletesen. Aki minden nap, amint hazaért a gyereke után a munkából és az első dolga az, hogy bereteszelje az ajtót valamint, hogy lezárja az összes létező ablakot a házban, arról joggal következtethetjük azt, hogy fél valamitől, vagyis inkább retteg. Azonban, mikor valamilyen oknál fogva szóba kerül ez a téma, letagadja a belülről kínzó érzéseit, amelyek marják minden egyes porcikáját nap mint nap.

Vajon mi az oka ennek a hirtelen jött változásnak, ami végigsöpört az egész városon? Mi történt a múltban, ami ennyire megváltoztatta az emberek nézőpontját?

Egyes felnőttek úgy tartják, hogy huszonkilenc évvel ezelőtt akkora híre lett a városnak, hogy még a szomszéd kontinensen is ismerték sőt, az a pletyka is eljárt, hogy a tengerentúlon is, ha valaki felelevenítette a nevet, a legtöbben mind tudtak mondani legalább egy mondatot mondani a helyiségről. Ám, senki ne merje azt feltételezni, hogy ez a valami jó volt. A hír nem volt éppen olyan kiemelkedően nagyszerű dolog. Senki nem talált fel semmi olyan dolgot, amivel meg lehetne menteni az emberiséget, nem jött rá senki arra, hogy hogyan lehetne világbékét kialakítani. Nem. Az ok egyetlen szó, semmi több. Gyilkosságok. Vagy más szóval, mészárlások. Kinek, ahogy tetszik. A hír a fél világot megbotránkoztatta. Ezért borzong meg a legtöbb ember még ma is a Grayville név hallatán.