Weirdo

fifth

másnap

Egy kicsit sem tévedtem, mikor tegnap azt gondoltam, hogy ma a suliban el fog uralkodni a káosz az emberek között. Már akkor tudtam, hogy a sejtésem tökéletesen beigazolódott, amikor odaértem a Gray High School sarkához. A parkolóban temérdek rendőrautó állt. Szirénájuk hangtalanul, kék-pirosan villogott, továbbá néhol kék egyenruhába öltözött férfiak és nők beszélgettek diákokkal, illetve azokkal felnőttekkel, akik az épületben dolgoztak. A beszélgetések tárgya egyértelműen Ryan volt. Görcsbe szorult a gyomorral lépkedtem fel a sötét színű betonlépcsőkön, féltem attól, ami bent vár. Pár pillanattal később már tudtam, hogy teljesen jogosan ijedtem be az ajtón is bemenni.

Belépve az aulába, még a kinti parádénál is hatalmasabb felfordulás várt, a folyosókon hemzsegtek a diákok és felnőttek egyaránt. A kék egyenruhások minden második embert kikérdezve járták a helységet, hátha valamivel többet sikerül megtudniuk az esetről, de hiába, mert senki sem látta, hogy pontosan mi is történt. Kivételt képezek én és Alexander, akiről reményeim felől soha nem fogok újra hallani. Nem számít, hogy úgy köszönt el, hogy "holnap találkozunk, Steph", nem akarom többé látni őt. Borzasztó, álmatlan éjszakát okozott nekem, egy pillanatra sem voltam képes lehunyni a szemem. Folyton folyvást ő és Ryan meggyilkolása járt a fejemben és a köztük lévő kapocs, amire bár még nem jöttem rá, hogy mi az, de tény, hogy nem lehetett véletlen egybeesés, hogy találkoztam vele akkor. Az agyam kényszerített, hogy újra és újra átéljem magamban a borzalmas emlékeket, mitől még jobban hibásnak éreztem magamat. Tehetetlenségemben csak sírni tudtam. Meg akartam volna osztani az érzéseimet valakivel, el akartam mondani valakinek, amit láttam. De nem tehettem, mert egy fiú megtiltotta. Miért hallgatok rá?

Körbenézve helységben még jobban eluralkodott rajtam a bűntudat. Rendőrök kérdezgették a pattanásig feszült tanárokat, akik makogva próbáltak értelmes válaszokat kicsikarni magukból, ezzel segítve a nyomozást. Szívem leghűbb vágya szerint odarohantam volna az első adandó egyenruhás emberhez, akit megláttam és bevallottam volna neki mindent, amit láttam, de visszafogtam magam. Nem értettem, hogy mit akart Alexander elérni azzal, hogy eltitkoljuk az egészet a világ elől, de inkább tartottam a szám a saját érdekemben. A fiú egy szóval sem említette, hogy milyen következményeket vonna maga után, ha eljárna a szám, de belőle simán kilehet nézni, hogy titokban egy bérgyilkos, aki bosszúból lemészárolna a saját lakásomban az éjszaka közepén, miközben az igazak álmát aludnám.

Lassú léptekkel megindultam a szekrényem felé. A fejem végig le volt hajtva, szőke hajam a szemembe lógott. Gondoltam így elbujhatok a kíváncsi tekintetek elől, hiszen mindenki tudta, hogy milyen közel is álltunk egymáshoz Ryannel. A suliban mindenki lenézte őt amiatt, hogy velem lóg, mikor akár a ranglétra legtetején is állhatott volna, hiszen kosarazott és, hát nem nézett ki olyan hű de rosszul, sőt. Döglött utána minden női egyed az épületben. De ő utálta felhajtást maga körül, nem akart egy cseppet sem a népszerűségből, ehelyett választott engem és Violetet.
Meghasadt a szívem, mikor visszagondoltam a közös emlékeinkre. Ennek vége. Többé nem jön vissza.

Elérve a folyosó végét, meg kellett torpannom. Ryan szekrényét kisebb tömeg vette körül. Néhányan gyászos tekintettel, görnyedt háttal álltak csak úgy ott előtte, voltak akik képtelenek voltak visszatartani a könnyeiket és hangosan zokogni kezdtek, őket elvezették onnan és megpróbálták lenyugtatni. A többiek gyertyákat és mécseseket gyújtottak a földre, mögéjük pedig egy fényképet állítottak be, amin Ryan kosármezben boldogan vigyorog a kamerába, mert anno aznap, mikor készült a kép, megnyertek egy fontos meccset. A mélykék színű vasajtót pedig személyes búcsúlevelekkel, illetve rajzokkal ragasztották teli. Összeszorult a szívem a látványtól és éreztem, hogy a könnycsatornáim újra kitágulnak és a sós cseppek végigszántják az arcomat. Nem bírtam tovább odanézni, így elkaptam a fejem és tovább bandukoltam a saját szekrényemhez. Kinyitottam az enyhén rozsdás lakattal ellátott ajtót, beraktam a cuccaimat, majd visszacsaptam. Túl gyengének éreztem magam, hogy órára menjek, ezért hátatfordítottam a vasnak és lecsúsztam a földre. Térdeimet felhúztam a mellkasomhoz és átkaroltam őket. Csak bámultam magam elé, közben végig magamat ostromoltam belülről. Az egész az én hibám. Tennem kellett volna valamit. Miattam nincs az élők között a legjobb barátom. Ha Alex nem létezne, talán megmenthettem volna. Az ő hibája is.