Weirdo

sixth

- Stephanie! - kiáltott utánam Alex a folyosó másik végéből. Megtorpantam. Lehunytam a szemeimet és bosszúsan kifújtam a levegőt a tüdőmből, majd egy erőltetett vicsorral a fejemen megfordultam. A fiú futólépésben közelített felém, átszlalomozva a többi diákon, akik értetlenül figyelték az eseményeket. Alex véletlen fellökött két évfolyamtársamat, akik látszólag épp valami nagyon komoly témába voltak belemerülve, mert észre sem vették, hogy mi történt addig, míg rá nem jöttek, hogy a földön ücsörögnek a folyosó közepén. A fiút nem hatották meg különösebben, még egy 'elnézést' sem motyogott el legalább, rohant tovább felém. - Stephanie - állt meg előttem. Térdeire támaszkodott, úgy próbált levegőhöz jutni. Haja a homlokához ragadt, arca ki volt pirosodva. Ez volt az első, hogy bármilyen színt láttam az arcán, ami nem fehér volt.

- Mire ez a nagy sietség? - húztam fel a szemöldökömet.  Még egy kicsit hagytam, hogy levegőhöz jusson a tüdeje, aztán összefontam magam előtt a karjaimat, jelezve a feketeségnek, hogy bökje ki, hogy miért ordibál utánam a folyosón, teljesen magunkra vonva a diákok figyelmét. Nem hiányzott volna, hogy még jobban rám akadjanak.

- Miért nem mondtad? -  kérdezte egyből a dolgok közepébe vágva. Csak épp először fogalmam sem volt arról, hogy mire kérdezi. Köhintettem egyet, majd visszakérdeztem.

- Mit mért nem mondtam?

- Miért nem mondtad, hogy az osztálytárad volt? - lépett közelebb egy lépést. Suttogott, hogy egyedül csakis én halljam, amit mond. - Azt mondtad tegnap, hogy nem ismered. Erre fel kiderül, hogy nagyon is jól. Sőt, legjobb barátok voltatok, ha jól értesültem. Nehezedre esett volna szóvá tenni? - sziszegte, majd fogaival alsó ajkába harapott.

- Nem hinném, hogy bármi közöd lett volna hozzá - húztam fel az orromat.

- De akkor is -  szólt egy kicsit erélyesebben. 

- Mégis mivel lett volna jobb, ha igent mondok? Nem oldott volna meg az égvilágon semmit. - Erre már nem tudott válaszolni, csak feszülten lesütötte a szemeit és beletúrt sötét tincsei közé. 

- Mi a beszéd témája? - érkezett oda hozzánk Violet, a szokásos jókedvét mellőzve. Összenéztem Alexszel, majd mielőtt ő elkezdhetett volna beszélni, én közbe vágtam.

- Semmi érdekes, épp készültem összeszedni a cuccomat és hazafelé indulni - hadartam. - Akkor ugye beülünk Maliához? - bújtam ki a téma alól. Mivel az órák - mint utólag kiderült -, fel voltak függesztve a nyomozás miatt, nem láttam értelmét ott maradni abban dohos, koszos épületben, egy csomó gyászos ember között.

- Hát felőlem mehetünk - vonta meg a vállát Violet. Nagyot sóhajtva biccentettem, majd elindultam volna a szekrények felé, de valaki megállított azzal, hogy ujjait a csuklóm köré fonta. Sajnos, nem kellett sokat találgatnom, hogy ki lehet az. Unottan bámultam vissza rá, tekintetem összefonódott kékes íriszeivel. Közel húzott magához és a fülembe suttogott.

- Ezzel még nem fejeztük be. - Mentolos lehelete olyan volt a bőrömön, mint a villámcsapás, mikor megcsapta a nyakamat borzongás futott végig az egész testemen.

- Hé, Alex - szólította meg valaki hirtelen. Felismertem azt a hangot, szinte azonnal. A hangot, melyet a legjobban gyűlöltem az összes közül. A hangot, amely eddig a legtöbb szitokszóval és csúfolással bántott engem. A hangot, amely Thomas Weasley-hez tartozott. Akárhányszor megláttam őt a száz méteres körzetemben, végig futott a hátamon a hideg. Nem, nem azért, mert csúnya volt, vagy ilyesmi, hanem ő bántott a legtöbbször. Legfőképpen miatta utál az egész iskola és a fél város. Mostanság igyekeztem a lehető legmesszebb elkerülni őt, ami eddig sikerült is, de a sors mindig úgy akarja, hogy újabb belső sérüléssel kell hazamennem.

Alexander még mindig közel tartott magához és úgy tűnt, hogy esze ágában sincs elengedni. - Thomas - biccentett a fiú felé, aki gúnyos mosollyal a szája sarkában, méregetett minket. - Mit szeretnél?

- Rég láttalak, haver. Csak gondoltam ideköszönök, de látom elfoglalt vagy. - Párat kuncogott a saját mondandóján, aztán újból végignézett rajtunk. Kezdtem irtóra frusztráltnak érezni magamat. El akartam engedni a fiút, és elrohanni onnan minél hamarabb, de a lábaim a földbe gyökereztek. Alex felhorkantott. - Amúgy kérdezhetek valamit? - Meg sem várta a reakciót, egyből folytatta. Itt kezdtem félni. - Mióta állsz le te ilyen szerencsétlen szajhákkal? - utalt rám a szemével. Alexander pattanásig feszült mellettem Thomas kérdésének hallatán.

- Hogy mit mondtál? - kérdezett vissza tagoltan kiejtve a szavakat a száján, halálosan nyugodt hangnemben, amitől láttam, hogy még Violetet is kirázta a hideg. Idegesen beharaptam a számat, levegőt venni sem mertem. Csak álltam a fiú mellett mint egy szobor.

- Mennyit fizet neked azért, hogy vele legyél? - kérdezte továbbra is gúnyosan. Rá sem hederített Alexre, aki e kérdés hallatán még idegesebb lett. Hogy miért, azt én sem tudom. Én csak lesütöttem a szememet és próbáltam eltűrni a újabb gyalázásokat. - Eddig - folytatta - folyton Ryan nyakában csüngött, de most, hogy  szegény srác fűbe harapott, egyből keresett mást, akire mászhat. Hogy mekkora egy ribanc. - Az ajkai közül kiáramló szavak úgy hatottak rám, akár a méreg. Nem bírtam felnézni rá, hogy álljam a tekintetét, vagy, megcáfoljam azt a mocskos hazugságot, amit kiejt. Némán álltam lehorgasztott fejjel és tűrtem.

- Hogy mit mondtál róla, te féreg? - dühödött fel, majd már csak annyit érzékeltem, hogy elrugaszkodik mellőlem, a földre teperi Thomast és öklével püfölni kezdi. A szám elé kaptam a kezeimet, döbbenetemben. Ha jól láttam, nem csak nekem volt ez a reakcióm. Alex durván ütötte mindkét kezével a másik fiút, aki csak nyikkanásokat bírt kiadni magából. - Mondd még egyszer, és én esküszöm... - Hirtelen, azonban megfordult a kocka: Thomas maga alá gyűrte Alexandert és ott ütötte, ahol érte. Az előbb említett fiúnak fel szakadva a szemöldöke, szemei ki voltak dagadva, orrából meg ömlött a vér. Kezdtem egyre jobban aggódni. Az én hibámból verekedtek. Nem történt volna meg mindez, ha nem láttak volna meg engem Alexszel.

Eközben egy kisebb csorda gyűlt köréjük, biztatva hol az egyik személyt, hol a másikat. Őrjöngve skandálták a két fiú nevét. Komolyan, mintha nem is iskolában lettünk volna. Az egyik percben még mindenki teljes szívből gyászolta Ryan  McCoy-t, a másikban pedig már úgy őrjöngtek, mint a vadállatok. Nem normális ez a hely, komolyan.

A két fiút aztán sikerült valahogy leszedni egymásról, de épp, hogy mindketten lábra álltak, Alex már ugrott is volna újra neki, ha egy hang bele nem süvít a diákok neszelésébe.

  - Jonathan Black - szólt az igazgató, Mr. Watson. Jonathan? Alex idegesen lehunyta a szemeit és elhúzta a száját, amiből folyt a vér. - Mégis mit képzel, mit művel? - rivallt rá. - Alig jön vissza az iskolába és máris bajt kever! Mégis mire véljem ezt a faragatlan magatartást? Sipirc az irodámba, mindketten! Most azonnal! - kiáltott. - Ti pedig - utalt mindenki másra, aki a folyosón tartózkodott - menjetek haza, nem lesz tanítás! - A két fiú fülüket, farkukat behúzva követték az igazgató urat, mi többiek meg szó nélkül vettük az irányt a szekrényünk felé. Én még utoljára Alexre pillantottam, aki megérezhette, hogy bámulom, ugyanis hátra nézett rám és mosolyra húzta az ajkait. Ezután visszafordult és hárman eltűntek az iroda ajtaja mögött.