Weirdo

third

Nagyjából két óra is eltelhetett, mióta felmentem a szobámba, de a könnyeim egyszerűen nem akarództak elapadni. Talán azért, mert utoljára akkor sírtam, amikor a többiek piszkálni kezdtek, meg csúfolni, amiért nem vagyok olyan, mint ők. Gimnázium elején volt ez. Azóta már egy jó év eltelt, én meg addigra hozzászoktam a körülöttem történő dolgokhoz.

Nem bömböltem már úgy, mint egy kisgyerek, mikor nem kapja meg azt, amit a világon mindennél jobban szeretne, de hangtalanul zokogtam. A tudat, hogy hagytam, hogy a szemem előtt kicsináljanak egy fontos embert az életemben, és én tehetetlenül végignéztem, borzasztó érzést keltett bennem. A bűntudat marni kezdett belülről, mintha egyszerre legalább tíz kést döftek volna a szívembe és ezzel együtt meg is forgatták volna azokat benne. Tudtam, hogy e keserű érzéstől egyhamar nem fogok szabadulni. Bárhová néztem, láttam magam előtt a holttestet. Még csukott szemmel is őt láttam. A golyót a fejében, a szúrásokat a mellkasán és a vért. A rengeteg vért, ami belepte a halott fiú legtöbb testrészét és, amitől még a poros, szürke beton út is vörösre színeződött át.

Hogy lehettem képes csak úgy elmenni mellette? Anélkül, hogy hogy egy pillantást is rávetettem volna még egyszer? Anélkül, hogy bármilyen segítséget hívtam volna? A mentősök, a rendőrök azért vannak, hogy jöjjenek, amikor baj van. És akkor az volt. Egy súlyos bűncselekmény történt, aminek elkövetőjét több év fegyházra is elítélhetik, de én nem tettem semmit. Ryan most biztos csalódott és szörnyen mérges lehet rám, hiszen ő mindig is bízott bennem. Tudom, hogy így van.

Mindezt miért? Mert egy gyönyörű kék szemű azt mondta, hogy ne csináljak semmit, ha nem akarok belekeveredni. Eddig, senkinek sem dőltem be ilyen hamar. Vagy én lágyultam meg túlságosan, vagy a fiúban van valami olyan, ami képes se perc alatt behálózni az agyamat. Képes lehet erre?

Most így az elkövető szabadlábon van és tetszés szerint mészárolhatja a város lakóit, amikor csak kedve van hozzá. Bennem meg folyamatosan fog nőni a bűntudat, addig fog kínozni belülről, amíg teljesen bele nem őrülök. Talán, ha aznap nem arrafelé megyek haza, lenne esély arra, hogy Ryan még éljen. Én vagyok a hibás. Miattam történt az egész.

Ha a józan eszemre hallgatok és nem hagyom, hogy egy gyönyörű mosoly le vegyen a lábamról és elcsavarja a fejemet, ezzel elérve, hogy azt tegyem, amit ő javasol, a hatóságok időben odaérhettek volna. Ha nem is tudták volna megmenteni a fiút, legalább a tettes után iramodhattak volna és, talán el is kaphatták volna, hogyha olyan szerencséjük van. Akkor most ezerszer nyugodtabbnak érezném magamat, mert tudnám, hogy az a mocskos féreg, aki ezt tette a barátommal, rácsok mögött gubbasztana élete végéig. De, mivelhogy mi nem értesítettünk senkit, az is megtörténhet, hogy Ryan testét még meg sem találták. Több a valószínűsége annak, hogy a holttest délutántól ott rohad az út közepén, minthogy bárki is észrevette volna. Az ő lelke reményeim szerint, legalább már egy jobb helyen van. Nem ebben a borzasztó, önző világban.

A néma, nyomorú csöndet, ami órák óta körülölelt, halk kopogás zavarta meg az ajtón. Akármilyen csöndes hangot is adott ki az illető ujjperce a felületen, számomra felért azzal, hogy valaki a fülembe dobol. Nem tudtam rávenni magamat, hogy bármilyen hangot is kiadjak és megmozdulni sem akartam. El voltam gémberedve attól, hogy több órán keresztül meg sem mozdultam, ugyanabban a pózban feküdtem az ágyon végig. A torkom ki volt száradva, olyan volt, mintha port nyeltem volna le.

A plafont bámulva vártam, hogy a folyosón álló személy egyszer csak megunja vagy, hogy megfájduljanak az ujjai az ütemes mozgásban. De ahelyett, hogy befejezte volna, sokkal hangosabban kezdte - immár tenyérrel - ütni az ajtót, amibe a fejem is belefájdult. Felmordultam, mint egy éhes farkas a prédája láttán, majd rávettem magamat, hogy megmozduljak, ami eléggé nehezen ment, mivel alig bírtam felülni. Túl nehéznek éreztem a mellkasomat, olyan volt, mintha meg lett volna pakolva téglákkal. Végül, lassan sikerült kikecmeregni az ágyból. Megszédültem, mikor a talpam megérintette a bézs színű műszálas szőnyegemet és kiegyenesedtem. A dörömbölés egy másodpercre sem akart szűnni, a fejem egyre jobban kezdett lüktetni. Kezdtem azt hinni, hogyha az illető még egy nagyobb ütést mér a burkolatra, betöri azt. Ennyire szüksége lenne valakinek rám, hogy szükséges betörnie a bejáratot a kuckómba?