Weirdo

second

Igazából sosem mertem jobban belegondolni abba, hogy mi lenne, ha a történelem valóban megismételné önmagát, és a gyilkosok visszatérnének egy idő után városkánkba, ahol még így is alig tudták megemészteni az idősebbek a múltban történteket. Talán, most ismét bekövetkezik a legrosszabb. Úgy tűnik, valaki nagyon nem szeretné, hogy az itt élő egyének végre nyugodtan, rémület és feszengés nélkül éljék maradék életüket. Szívesebben hozza vissza a sötét múltat, hogy újfent mindenki a paranoiának, az aggodalomnak és a depressziónak élje hátra lévő életét, kivéve, ha még előtte áldozattá nem válnak. Nem akarok egy ilyen helyen élni. Legszívesebben elhúznám innen a csíkot, amilyen gyorsan csak lehet. De nem hagyja a lelkem. Nem hagyhatom magára a családomat, a barátaimat és a város többi lakóját. Hiába, nem kedvelnek a lakósok és a sulis társaim.

Valahogyan el kellene kapatni azt/azokat a szörnyű, embernek alig mondható lényeket, akik ezt teszik saját embertársaikkal; hidegvérrel lemészárolják őket.

Jelenleg is itt áll nekünk háttal egy olyan, aki épp ezt tette valakivel. Megölt valakit, akit otthon kétségbeesetten várnak haza a szülei, a családja, de többé nem fog hazatérni a biztonságot nyújtó otthonába, a szerettei közé.

Alig bírtam odanézni. A középkorú, izmos testalkatú férfi öklei vérben úsztak, karjain kidagadtak az erek. Ujjai közt fogta méretes késének vörös színben pompázó élét, másik markában egy fegyvert tartott. Fejére valami zsákszerű dolog volt húzva, így semmi szín alatt nem tudtuk volna beazonosítani őt.

Tehetetlennek éreztem magamat. Nem hívtuk a zsarukat, sem a mentősöket, nem csináltunk az égvilágon semmit sem, csak egymás mellé kucorodva, némán bámultunk ki a a bokrok közül. Levegőt is alig mertem venni a félelemtől, a látottakat próbáltam emészteni. Reméltem, hogy csak az agyam játszadozik velem, de most az egyszer nem így volt.

Egy kis idő után kezdtem besokallni attól, hogy a kék szemű fiú szótlanul, tétlenül nézve a történteket ül mellettem, miközben én pattanásig feszülve, már a számat is véresre harapdáltam.

– Nem kellene csinálnunk valamit? – szóltam végül a fiúhoz. Hangom szörnyen remegett, sírás és ájulás határán álltam. Most az egyszer, csak arra vágytam, hogy mihamarabb otthon legyek, biztonságban. Túl sok volt a mai nap.

– Meg akarod öletni magadat, vagy mi? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel. Egy nagyon kevés lekezelőség érződött a hangsúlyában, de nem törődtem vele különösebben.

– Nem, de valaki ott – mutattam ki a levelek között, az elhagyatott utca felé, ahol történt a bűncselekmény –, már feltehetőleg nincs ezen a világon vagy, ha egy csoda folytán mégis, akkor hívni kéne a mentőket, nem gondolod? – ráncoltam a homlokomat idegességemben. A srác már nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon, mielőtt ki nem ejtettem a számon még egy mondatot. – Legalább hívhatnánk a rendőrséget, ha egyebet nem is teszünk – néztem rá könyörgően, majd ismét beharaptam az alsó ajkamat, mert nem akartam, hogy eltörjön bennem az a bizonyos mécses.

– Te mindenáron bele akarsz ebbe a szarba keveredni? – hitetlenkedett, felemelve egy picit a hangját. – Mentőt már hiába hívnánk, mert biztos túl késő lenne. Akárki is volt az a személy, akit kicsinált az a pasas, már biztos, hogy nem él, mert kizárt, hogy túlélte volna – vágta könyörtelenül az arcomba. Gúnyosan ejtette ki a szavakat a száján, mintha őt teljesen hidegen hagyták volna a történtek. – Ha pedig – folytatta halkabbra véve a hangerejét –, rendőröket hívnánk, amíg azok az egyenruhás balekok kiszirénáznának idáig, addigra a gyilkos hapsi szépen lelécelne és ketten maradnánk a tett helyszínén. Az egész összebonyolódna, minket vennének elő minden kihallgatáson, mert mi néztük végig az egészet és, gondolom, hogy te sem kívánkozol folyamatosan bejárni az őrsre, hogy minden alkalommal arról vallj, hogy mit láttál és hallottál. Még a végén gyanúsítottnak is vádolhatnak. – Száját olyan vigyorra húzta, ami nem épp volt valami szívet melengető. De egy dologban igaza volt. Nem akartam gyanúsítottá válni, de annyival csaknem úszhatta meg egyikünk sem, hogy lesz majd egy ilyen „élményünk", amiről senki sem fog majd tudni.