Weirdo

first

Ellentétben a többi diákkal - meg szinte mindenkivel -, én utálok így, egy ismeretlen dologtól rettegésben élni. A szüleim szerint, gyilkosságok már több évtizede nem ismétlődtek meg, de még így is mindenki úgy él, mintha éjjelenként bérgyilkosok, mindenkit lemészárolva rohangálnának az utcákon láncfűrésszel a markukban. Pedig ez egyáltalán nincs így.

Még a saját családom is fél, rajtam kívül. Szó szerint, az az első dolguk, amikor hazaérnek fáradtan a munkából, hogy felváltva legalább háromszor körbejárják a házat kívülről és belülről, hogy alaposan leellenőrizzék, hogy valaki véletlenül nem-e járt a lakásban és, hogy minden be van-e rendesen zárva; nem is az, hogy köszöntsék a lányukat. Nem, mert első a biztonság, aztán kell nézni, hogy mi van a gyerekkel. A legtöbben - beleértve a szüleimet is - furcsának és különcnek tartanak, amiért nem kapok egy cseppnyi szívbajt sem, ha néhány perccel később érek haza, mint máskor vagy, ha estére valami kifogy hűtőből és le kell mennem a boltba, amikor már sötét van. Ezért szoktak mindig engem küldeni vásárolgatni.

Az ismerőseim szerint nem vagyok normális, szerintem meg ők nem azok. Ez az egyetlen érzésem irántuk, ami kölcsönös. Szerény tizenhat évem alatt nem voltam képes arra, hogy felfogjam azt, ami körülöttem történik. Miért vannak beijedve az emberek az utcára kijárástól, ha az úgynevezett veszély már sok évvel ezelőtt befejeződött? Az utolsó feljegyzett gyilkosság szinte már huszonhét évvel ezelőtt történt. Mi van az emberekkel? Én megértem azt, hogy igen megrázó volt minden ember számára, amik történtek meg, hogy néhányan fontos személyeket vesztettek el az életükből, de az a korszak lejárt. Ideje továbblépni. Igen kicsi a valószínűsége, hogy ismét visszatér az emberek legrosszabb rémálma. Ha már ennyire be vannak rezelve, van más megoldás is: költözzenek el, húzzák el a csíkot, mint a többiek, akiknek volt elég esze és bátorsága ehhez. Hiszen nem tartja vissza őket semmi.

Úgy érzem, valamit tenni kéne annak érdekében, hogy a Grayville-i légkör essen vissza a régi kerékvágásba. Grayville. A hűn szeretett városkánk neve, mely tökéletesen ráillik a jelenlegi időszakra. Szürke. Pont, mint egy itteni ember átlagos hétköznapja és viselkedése. Az emberek ridegek egymással, legtöbb esetben még a családtagok is. Mintha valaki ellopta volna az életkedvet, a vidámságot, az összes pozitív érzelmet belőlük, belőlünk. Néha már én is kezdem úgy érezni, hogy ennek sosem lesz vége. Félek, hogy e város generációja ki fog halni, addig fognak a dolgok fajulni, hogy alig húsz év múlva ezt a helyet már tényleg csak szellemvárosként fogják tudni említeni, addigra nem fog itt élni senki. Azonban, legrosszabb esetben még az is megtörténhet, hogy visszatér az a szörnyű időszak, nem hagyva minket félelemmentesen, boldogan élni. Kész katasztrófa lenne, ezért kellene csinálni valamit. Csak az a legnagyobb gond, hogy rajtam kívül senki olyan személyt nem ismerek, aki merne vállalkozni ilyesmire - főképp velem -, úgyhogy magamra vagyok utalva.

És, hogy ki vagyok én?

Stephanie Cooper, tizenhat éves, vérbeli Grayville-i lakos. Váll alá érő szőke hajam van és szürkéskék szemeim. Mondhatom magamat átlagosnak, de úgy sem hinné el senki, mert kortársaim és a felnőttek nagy része is furának tart és le is néznek amiért nem vagyok olyan, mint a többiek és nem ijedek meg mindentől. Szerencsémre, már régen hozzászoktam a többiek felém irányuló viselkedéséhez és megtanultam azt, hogy ne érdekeljen más véleménye rólam. Úgyhogy, többnyire jól viselem a körülményeket.

<☆>

Ugyanolyan átlagosan megszokott, szürke napnak indult, mint eddig bármelyik. Reggel felkeltem, elvégeztem a reggeli rutinomat, majd rohantam is az iskolába, mivel - mint általában - elaludtam. A „fiatalkorúak börtönében" elszenvedtem hét kínkeserves órát, majd szokásosan egyedül hazaindultam, mint mindenki más. Azonban, ettől az időponttól kezdve minden teljesen felborult. Sosem gondoltam volna, hogy a monoton, unalmas napirendemet ilyen könnyedén fel tudja valami forgatni úgy, hogy azt soha a büdös életben el ne felejtsem.