A Vezető

5.fejezet

Miközben a vacsorájukat fogyasztották sokáig nem szóltak egymáshoz semmit, csak az evőeszközök koppanásat lehetett hallani a hatalmas teremben. Rosa örült, hogy az étkezések közül egyedül a vacsorára volt hivatalos. Kínszenvedés lett volna naponta háromszor együtt étkezni az apjával és Annel. Egy órát csak kibír az asztalnál, ha ettől azt képzelik, hogy így egyben a család.
- Ann, megjöttek már a különleges virág magok, amiket vártál? - Érdeklődött szülőjük közömbösen.
- Nem, még nem. De az eljegyzési ruhához való anyag megérkezett, így a szolgálók már hozzá is kezdhetnek. Minél elöbb kész lesz, annál jobb.
Vagyis minél hamarabb kész, annál gyorsabban lehet övé az egész kastély. Őt már meg sem lepte nővére aljassága. Ugyanis mindenkivel így viselkedett, kivéve az apjukkal. Ann ilyen. A családja ilyen.

Ennek vajon van bármi köze is az örökséghez? Majdnem biztos volt benne, hogy igen.
- Ez igaz. De képzeljétek, a minap kaptam levelet arról, hogy a Déli Tavaknál sorban minden falut megtámadott és kifosztott egy csapat tündér. - nézett maga elé gondterhelten - És a legrosszabb az egészben az, hogy csak jó kedvükben csinálták az egészet, utána pedig felszívódtak. Összesen hat falun mentek keresztül, de alig van túlélő.

A halandók, vagyis az emberek, hajlamosak voltak elfelejteni azt a tényt, hogy nem ők uralják a világot, hanem a Mások. Csak egy földrész az övék az ötből, Partim Mortali, amit a Csapás győzelmével érdemeltek ki - háború halandók és Mások között. Ez a háború volt a mindenidők legnagyobbika, mert a halandók mellé odaálltak a koboldok, az Aprónép, és a boszorkányok is; ezzel megnehezítve a többi Más dolgát. És mivel a nagy bajban mindkét fél sokat vesztett, alkut kötöttek. De csak akkor mondtak le a földrészről, hogyha ők azt mindíg szemmel tarthatják.
Ezért is félnek az emberek a tündérektől olyan nagyon - meg persze amiatt is, hogy bármilyen élőlénnyé át tudnak változni, és szét tudják marcangolni őket.
Azt már csecsemőkoruktól kezdve tudták a bölcsőjük mellett dúdolt altatókból, hogy a tündérek gyűlölik a vasat, amitől annyira legyengülnek, hogy ezzel gyilkos csapást lehet mérni rájuk. Legalábbis a legendák és a különféle híresztelések szerint.
- És nem is lehet tudni, hogy most merre vannak?
Nem tudta nem észre venni nővére hangjában a félelmet. Már kezdte megsajnálni, mikor eszébe jutott kiről is van szó. A zafír kék selyem ruhában ülő barna hajú testvéréről volt szó. A nőről, aki jobban szerette a ruhákat és a divatot, mint egyes embereket. Ugyan sok mindennek elmondta már őt, de gyávának soha sem. Ha talán kitörne a Másodikcsapás, akkor Ann nem bújna el, és húzná magára a takarót, hanem ott harcolna az élvonalban, és segítené társait. Ezt az egy tulajdonságát szerette a legjobban.
- Nem, de ne aggódjatok, már összeállítottam egy kisebb csapatot a sebesültek segítségére. Következő holdtölte után indulnak.
- Én is menni szeretnék! - jelentette ki határozottan Ann.
Erre egyikőjük sem számított.
Az ő undok nővére bárkin is segítsen ok nélkül? Valami hátsó szándék biztos van. Ezt érdemes megkérdeznie.
- Minek mennél te is? Nem különösebben értesz a gyógynövényekhez. Az út pedig két heti járásra van, és akkor még nem is csináltál semmit. - Próbálta kedvesen hozzáfűzni, de nem ment, ugyanis nővére dühödten kitolta székét és így érvelve szülőjére nézett.
- Mehetnék az udvar képviselőjeként, így még inkább támogatva őket. - ezután meg a húgára nézve folytatta - A gyógynövényekhez viszont igenis értek, attól függetlenül hogy te mást állítasz. És odafelé csak gyalog annyi idő, de lóháton talán még a fele is meglehet. Ragaszkodom hozzá, hogy én is ott legyek.
Aztán már csak a kék öltözéket látták fodrodózni utána.
- Tudod Rosa, van aki így mutatja ki az érzéseit. Neki ez nagyon nehéz.
- Nem csak neki.
Ezután a teremben maradt két étkező még csendben elfogyasztotta a vacsoráját, majd mindketten elmentek a saját dolgukra, maguk mögött hagyva a kimondatlan szavakat, amik tehetetlenül ott lógtak közöttük.

***

A dolgozó szobában már nem volt olyan kellemesen meleg.
A tűz is csak parázslott, de egy férfi még mindíg ott ült a listája felett, gondterhelt ábrazattal.
Már rég készen volt vele, hiszen ilyen esetekre mindíg volt egy tartalék csapata, hátha a rég elfeledett isteneik rájuk szabadítana valamit; de egy nevet nem tudott a helyére tenni. Örlődött magában, mérlegelt, végig gondolta a következményeket és hogy mit veszíthet.

Aztán végül döntött, és felírta azt a bizonyos nevet a listára.

***

- Biztos, hogy nem lesz semmi baj?
Tette fel ugyanazt a kérdést Equo a barátjának, akinek az arcára kiült minden érzelem.
- Ismétlem, igen, biztos hogy minden rendben lesz. Csak pár hétre mész el, addig rendben leszek. Ráadásul nem vagy a dadusom, hogy így vigyázz rám! Felnőtt, gondolkodó férfi vagyok.
- Látod Russell ez a baj! A felnőtt férfiak is tudnak nagy hibát ejteni a...
- Elég! Inkább figyelj! Ha eddig nem vetted volna észre, őrségben vagyunk. Nézd van e behatoló.
- Minek? Békés város vagyunk. Nincs oka senki arra, hogy megtámadjon minket.
- Ezt hiszed most. De majd ha megtámadnak minket, egy gondatlan őrszem miatt, - itt ördögien ránézett társára - akkor azt fogom mondani, hogy elterelted a figyelmem.
Akaratlanul is az arcukra mosoly ült, majd mindketten nevetésben törtek ki. Így álltak még egy darabig a kastély legmagasabb tornyának a tetején, majd mikor a nap már kezdett leereszkedni az égboltról, megjött a váltás, ők pedig elmentek lezuhanyozni és vacsorázni. Direkt a katonáknak és a személyzetnek kialakított étkezőbe mentek. A helyiség nem volt nagy méretű, körülbelül nyolcvan ember kényelmesen elhelyezkedhetett benne. A hosszú asztalok pedig elegánsan, de nem kirívóan voltak kidíszítve. Az egésznek volt egy különös hangulata, ami könnyen megfogta az embert.

A két férfi leült az egyik legközelebb eső asztalhoz és várták a kiszolgálást. Miközben várakoztak kellemesen elbeszélgettek.
- És mennyi ideig leszel még itt? Mert ha jól emlékszem nem véglegesen vagy Agancsföldön.
- Nem, tényleg nem. A mesterem küldött ide, hogy megismerjem az itteni harcmodort is. Talán pár hónapot leszek még itt, de nem tudom biztosan. Ez tőle függ.
- Hát, nemtudom itt milyen harcmodort lehet tanulni. Főleg mellettem. Legfeljebb azt tudod kitanulni, hogy hogyan győzd le a bajtársad úgy, hogy az ne sértődjön meg.

A pincérnő hozott két korsó friss sört és kenyeret, majd biztosította őket arról, hogy nemsokára hozza az ételt is.
- És hogyhogy neked is menned kell arra a küldetére? És egyáltalán hova mentek? - Érdeklődött Russell kicsit halkabban.
- Mert viszonylag jól értek a gyógynövényekhez, és most ez nagyon fontos. Ugyanis a Déli Tavakhoz megyünk, mert az ottani falukat megtámadta egy csapat tündér, és segítenünk kell nekik. Elvileg alig van túlélő.

Ez neki új volt. Miért nem értesítette őt a mester? Lehet hogy ő sem tudja? Muszáj lesz ennek utána néznie.
Visszajött a pincérnő, kezében a két adag az napi menüvel. A másik kettő pedig olyan éhes volt, hogy gyorsan neki is láttak, és perceken belül az ételből nem maradt semmi. A férfiak még beszélgettek egy keveset, majd elköszöntek egymástól és elmentek saját hálójukba.

Russell még sokáig gondolkozott a tényeken, de nemsokkal utána elnyomta az álom.
Equo pedig lázasan pakolta össze a ruháit és fegyvereit, hátha sürgősen kell indulniuk. Mikor azzal is végzett, írt egy levelet, amit csak azután óhajtott odaadni egy számára fontos személynek, mikor már ő nem lesz az élők sorában.