A Vezető

10.fejezet

A vacsora már javában zajlott, mire ő odaért. Mikor belépett a terembe, mindenki őt nézte. Lord Nelson persze egyből megkérdezte a késés okát. Azt hazudta, hogy a szobájában olvasott egy szórakoztató könyvet és belefeledkezett. Nem biztos hogy elhitték, de az asztalnál senki nem tette szóvá. Furcsa volt így együtt ülni. A levegőben mintha feszültség keringett volna, ezért nem is eröltette a beszélgetést. És, bár nem akarta bevallani, de hiányzott nővére elegáns jelenléte. Mivel a fogadtatás után útra keltek, nem tudta megmondani neki, hogy sok sikert kíván. Igaz, nem voltak olyan jó viszonyban, de néha elásták a csata bárdot és figyeltek egymásra.

Így most a két idegen között magányosank érezte magát. Még az sem segített, hogy apja gondosan figyelte. Nagyon haragudott rá. Haragudott, amiért ilyen helyzetbe hozta őt, és nemsokára elküldi az otthonából. De ha minden igaz, akkor a terve, hogy megakadályozza a házasságot már folyamatban volt.
A vacsora után elvonult szobájába, elfeküdt a heverőjén és magában emésztette a nap történéseit. Összefoglalva, van egy takarítószerekkel teli szoba, aminek a hátsó fala titkos ajtót rejt egy lépcsővel, egészen a szobájáig. Rájött arra, hogy miközben nővére emberek életét menti, addig ő sétálgat holmi udvariatlan fajankóval. Gyűlölte ezt a gondolatot. Ráadásul a jövendőbeli férje egy rendkívül hiú mocsok, akivel egyszerűen nem tud elbeszélgetni. Még mindig.

Fészkelődni kezdett, mert hátát erősen nyomta valami, majd felült és megnézte a fájdalom forrását. Az nem volt más, mint a fekete nyaklánc, amit a piaci árustól kapott, Gary Juantól. Kézbe vette a hatszögű kristályt és jobban megnézte. Nem volt rajta semmi díszítés, csak maga a kő és a foglalata, ami egy nyakláncra volt erősítve. Most belegondolva amikor megkapta nem is figyelte meg igazán, hogy milyen szép ékszert kapott, abból kifolyólag mennyire nem szereti a külcsínyt. Most megnézve viszont, ahogy a fényt mintha magába szívná, megtetszett neki. A láncot kikapcsolta, a nyaka köré zárta, majd odament a fésülködő asztalához és megnézte magát. Haja vörös szálai körbefogták arcát, és lógtak le egészen a foglalt kristályig. Tetszett neki. Méltóság teljesen helyezkedett el a kulccsontja alatt nemsokkal. Majd megkérdezi Ednát, hogy milyen kristály.

Ekkor valaki kopogott az ajtaján, majd az engedély után benyitott. Apja a szokásosnál sokkal öregebbnek nézett ki. Karikás szeme, görbe háta és lassú járása szemet szúrt a lánynak.
- Mi szél hozta apám? - kérdezett rá először.
- Csak jó éjszakát szerettem volna kívánni neked. A vacsoránál nem szóltál semmit, így gondoltam eljövök hozzád. - Rosa elszégyelte magát. Ez biztosan kínos lehetett a számára.
- Ennél biztosan több okod volt.
- Hát, igen. Aggódom a nővéred miatt. Tudom hogy tud magára vigyázni. De... még annak ellenére is furdal a lelkiismeret, hogy vele küldtem Equot a Kastély Őrségből.
- Equo...? - Nézett kérdőn a lány.
- Tudod, a kis barátod akivel régen jóban voltatok. Őt küldtem Ann mellé testőrnek. Megbízható fiú. - Persze hogy tudja kiről van szó. Equo... Equo mindig is jó volt hozzá, de ő egykor eltaszította magától. Azóta nem mert a fiú szemébe nézni. Pedig legjobb barátok voltak. Egyszer elszöktek a kastély falai közül, ki a Hamu erdőbe, és az Apró néppel játszottak egész nap. Azok csak nevetgéltek és csiklandoztak, amíg ki nem folyt a könnyük. Aztán rájuk találtak a felnőttek és haza vitték mindettőjüket. Akkor látta utoljára az Apró népet.- Mindegy, nem tartalak fel tovább, nyugodtan aludj. - Köszönt volna el az apja gyorsan, de Rosa feltartotta.
- Ne aggódj, minden rendben! - Felelte, majd megölelte őt. Édesapja először mereven állt, de utána szorosan viszonozta a gesztust. Már nem is emlékszik hogy mikor ölelték meg egymást utoljára.
Még mindig a szorításban szülője suttogva válaszolt :
- Tudom.
Így váltak el egymás karjaiból, és tértek nyugovóra.

Vagyis Rosa csak szeretett volna. Valami nem hagyta nyugodni, ezért éjszaka forgolódott. Mikor a feje elkezdett lüktetve fájni, úgy gondolta mennie kell, ha nem akar megbolondulni.

***

A vadász alig bírta el saját testét. Biztosan betegség bujkál benne. De még ennek ellenére is kiment a dermesztő fagyba. Egy fáról leste meg áldozatát, míg lőtávolságba nem került. Amióta kijár erre az elhagyatott részre, azóta megfigyelte hogy van egy bizonyos távolság, amin belül biztosan eltalálja a célpontot, így inkább vár egy kis időt mint sem üres kézzel térjen vissza. Ez a gondolat ma is sikerhez vezette. Két vad nyúllal a kezében bandukolt rettentően lassan. Ha gyorsabban menne vagy megbotlana, vagy elvágódna. Ezért egy örökkévalóságnak tűnt minden egyes lépés, amivel közelített a város nyomornegyedéhez. Régen érezte azt, hogy erőtlen. A keserű ízt a szájában, ami egyre jobban folytogatja.
Azért dolgozik minden áldott nap reggel és este is, hogy megszabaduljon ettől a fuldoklástól. Hogy ne szoruljon mások segítségére.

Mintha az időjárás megérezte volna ezt a haragot ami benne dúl, rátett még egy lapáttal és elkezdett hullani a hó. Itt volt az a pont, hogy meg kell állnia, ha nem akar teljesen átfagyni. Odabotorkált a legközelebb eső fához, letette a nyulakat a hóba, és nekivetette hátát a fa törzsének. Ennyi épp elég, hogy pihenjen egy keveset. Nem akar sokáig egy helyben maradni, nehogy a vadak megérezzék a friss vér szagot. A távolból keserves farkas üvöltés jelezte társainak a helyzetét. Nem lehetett túl messze, ezért össze szedte a holmiját és tovább haladt. Közben olyan érzése volt, hogy valaki figyeli. Körbe nézett maga körül, de csak fákat és hóbuckákat fedezett fel. Jobbról viszont sűrű, fekete köd járta át a vidéket. A lány egyhelyben állva meredt vissza a sötétségre, és pár perc után rá kellett jönnie, hogy a sötétség is visszabámul rá, egy kék szempár személyében. Már egyszer elfutott ez elől a valami elől. Többé nem fog! Szembe néz vele.
Ekkor a sötétség kiterjeszkedett, és több tucat kéken izzó szem lesett vissza rá.
Erre nem számított, így a maradék erejét összeszedve gázolt a mostanra már több hüvelyknyi hóban. Azok a valamik követik őt, és valószínűleg nem jó szándékból.

Mire elérte a város szélét a tüdeje zakatolt és alig kapott levegőt. Egy omladozó ház falának dőlve engedte meg magának először, hogy visszanézzen. Mikor megtette nem látott semmit. Lehet hogy csak a képzelete játszadozik vele, és ha valaki kívülről látta volna, jót derülne rajta. Igaz, itt senki sem nézi őt idiótának. Ezen a részén az emberekből már kihalt a humor és a jókedv. Az éhezés kiölte belőlük még a szikráját is. Hiába áll jól gazdaságilag Agancsföld, mindig akadnak emberek, akik nem bírják fizetni az adót. De ez nem csak itt, hanem az egész kontinensen jellemző volt, mert az általuk ismert világ három nagy részre volt felosztva. Az Ezüst óceánon úszó földrészek a választó vonal. Mind közül a legnagyobb és gazdagabb Aeternum, a Mások birodalma és minden fajának otthona. A második jelentős rész Partim Mortali, ahol az emberek úgymondd csak "bérelik a földet", a Mások felügyelete alatt. Ennek a déli részén található Agancsföld. Az utolsó és egyben legkisebb Bare, azaz másnevén Puszta. Onnan kapta nevét, mikor a Csapás idején a halandók az óceán jeges vizére tévedtek és hetekig hajóztak hogy találjanak maguknak egy saját hazát. Annak ellenére hogy ellenfeleik már a kor hajnalán felfedeztek mindent. Kivéve egy, a többi kontinenshez képest kis szigetet. A mítoszok szerint egy élet fán és egy forrásnon kívül nem volt rajta semmi.

De a mai napig is boldogan léteznek anélkül, hogy érintkeznékenk bármilyen természetfelettivel, hiszen a megegyezés szerint oda nem is tehetik be a lábukat, amíg világ a világ.

xX Hello emberek, mégis sikerült felraknom a részt, pedig most egy internet mentes övezetben nyaralok. 😅 A következő részt TÉNYLEG jövő héten kerül fel. Xx