A Vezető

4.fejezet

Az edző teremben balról egy kis lépcső vezetett a toronyba, mellette egy lándzsa és kard tartó, majd egy kisebb szekrény a tőröknek. Jobb oldalt padok, valamint törölközők voltak elhelyezve. Középen leválasztva pedig a küzdőtér. A katonák rendszerint itt szokták elütni a felesleges idejüket - vagy valamelyik bárban.
Most viszont izzadság szaga, és fémek ütközésének a hangja töltötte be a levegőt. Két férfi küzdött egymással már több órája.
- Russell, nyugodtan feladhatod. Nem kell minden nap a legjobban teljesítened. - ugratta a másik őr. Ezt a személyt Equonak hívták, aki gyakran edzett Russellel.
Nem azért jött a kastélyba, hogy barátokat szerezzen és teljesen elpuhuljon, de mégis megkedvelte ezt a nagyszájú fiút.
- Még mit nem! - nevetett fel.
Equo ezt a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználta, és egy végső csapást indított társa baljára. De az ifjú az ütést hárította, kigáncsolta a másik lábát, majd kirúgta kezéből a kardot és rászegezte fegyverét.
- Mára végeztünk - és odanyújtotta neki a balját. A fiú kétkedve nézett rá.
- Egyszer el foglak verni - fogadta el barátja kezét, és talpra állt - de akkor nagyon.
- Majd meglátjuk.

Azzal lassan összepakolták a felszereléseiket és kimentek sétálni az udvar körül. Ahhoz képest hogy a hold nemsokára felkelt, viszonylag sok hölgy haladt el mellettük. Nem tudta eldönteni hogy egy kellemeset akartak levegőzni, vagy csak őket nézegették olyan szívesen. Mintha barátja a gondolataiban olvasna, válaszolt neki :
- Ezek a nők úgy bámulnak téged, mint ragadozók az áldozatukra. - vigyorgott rá kajánul.
- Miből gondolod hogy engem néznek?
- Mert egy, az előbb ráköszöntem egyre, és rám se hederített; kettő, valljuk be nem versenyezhetek veled ilyen téren.
Russell nem akart faragatlan lenni, de igaza volt. Neki fekete haja, és sötét zöld szeme volt, ami elvileg ritkának számított, míg barátjának barna haja és barna szeme volt. Ráadásul érettebb és izmosabb, míg Equo még serdülőfélben volt.

Ezzel el is terelte gondolatait ezekről a felesleges dolgokról, hogy ezt a gondolatmenetet be se fejezhesse. Inkább arra gondolt hogy mi a feladata, és hogy miért jött valójában.
Közben a nap fényei elhalványultak, elfoglalta helyét a hold, és kezdett eléggé hűvös lenni, ezért a következő bejáratnál be akartak fordulni, amikor a fiú meglátta a vörös hajú, köpenybe burkolózott szépséget. Már nem először látta, de eddig még soha nem volt alkalma megkérdezni hogy ki is ő valójában. Most viszont rátalált a lány szeme az övére, és elakadt a lélegzete. A szeme zöld volt, de pupillája körül volt egy kék kör, ami azt a hatást keltette, mintha az szivárvány színben úszna. Mielőtt még jobban megleshette volna, a lány elfordult és bement az ajtón. Russell mikor végre észbe kapott, megkérdezte barátjától hogy ez mégis ki volt.
- Felejts el, kedves barátom. Ez a lány a Lord kisebbik lánya, és ráadásul el van jegyezve. - mintha a mondat végét meg sem hallotta volna, lázasan folytatta.
- Hogy hívják?
Equo hezitált, ugyanis félt attól hogy társa valami hülyeséget csinálna. Na és persze nem szeretett róla beszélni.
- Rosa.
- És mit tudsz róla?
- Miért érdekel ennyire? - horkant fel dühösen az ifjú.
- Mindegy csak... mesélj!
- Jajj Russell! Már gyerek korom óta itt élek a kastélyban. Igazából együtt nőttünk fel, de mikor megölték az anyját; olyan volt mintha egy másik ember lett volna közöttünk. Előtte egy boldog, mindenki felé nyitott lány volt, utána pedig bezárkózott és senkit sem engedett a maga közelébe. Sőt! Mindenkit eltaszított magától. Még engem is, a legjobb barátját. - Itt elhalkult, és csak hosszú percek múltán szólalt meg újra - Azóta mindenhová egyedül jár, és a makacssága végett senki sem akadájozza meg ebben. Ugyan sokat tanult önvédelmet, de itt bármi megtörténhet.
Russell sokkoltan állt barátja mellett. Nem erre a válaszra számított. Azt hitte hogy egy felfuvalkodott nemes kislánnyal van dolga, de tévedett. Ez a lány sokkal több annál.

***

A könyvtár egyik legeldugottabb részén lépdelt és kereste a megfelelő könyvet. A poros polcok roskadásig meg voltak rakva könyvekkel, amik elolvasásra vártak. Ha szeretné sem lenne annyi ideje hogy ezt mind átolvassa. Muszáj lesz szűkítenie a kört. "A sötét démonai", "A Mások", "Hogyan élj túl egy éjszakát a rengetegben"...
"A halálról másképp". Jól van, ez megteszi. A címről ítélve meg akarták félemlíteni az olvasót. De vele pont az ellenkezőjét érték el. Levette a polcról, majd lerakta azt a legközelebbi asztalra, és gyertyával megvilágítva lapozni kezdte.
Volt benne szó a démoni tünderekről, a koboldok kabzsiságáról, de a szellemállatokról eddig semmi. Voltak benne illusztrációk is, az adott egyedről. Némelyik olyan rémisztően nézett ki, hogy felállt a szőr a hátán. Bár lehet a hideg miatt.
Lassan feladta a keresést, mikor talált valamit.
Egy történetet, amiben szó esett a keresett Másról. Röviden az volt benne, hogy egy lány, aki nagyon szeretett volna magának egy legjobb barátot, egyesült azzal a bizonyos kis lánggal. A szellemállatok önmagukban is eléggé veszélyesek, de ha összekapcsolódnak egy emberrel, akkor megállíthatatlanok. Így volt ez a lány esetében is, aki elpusztított egy egész várost a biztonsága érdekében.
Ennyit írt a könyv, semmi többet. Nem tett említést arról, hogy hogyan pusztítanak, vagy hogy hogyan lehet őket elejteni. Ráadásul Rosa nem kapott választ az egyik legfontosabb kérdésére.
Hogy hogyan kerülhetett a városba egy ilyen teremtmény, mikor az Apja rendszeresen megvizsgáltatja az eladni kívánt portékát.

Ezen gondolatok úsztak a fejében, mikor motoszkálást hallott magától nem messze. Pánik lett rajta úrrá, a lába pedig remegni kezdett. Ösztönösen a hátához nyúlt, mikor észbe kapott és fejben felpofozta magát kétszer a hülyesége miatt. Ezt itt nem teheti meg.

Azzal fogta magát és sietős léptekkel elindult a kijárat felé. A könyvet viszont nyitva ott hagyta az asztalon.