A Vezető

12.fejezet

Tudod Rosa Barker, nem gondoltam volna, hogy te ilyen körültekintő vagy. Ezzel megleptél, bevallom. - A hallottak után még sokáig nem volt képes tiszán gondolkodni. Ez a férfi tudja hogy ki ő, és most valószínűleg kér valamit az információért cserébe.
Nem. Ez lehetetlen.
Mindennek vége.
Ha ezt az apja megtudja akkor nem csak bezárja, hanem előbbre is hozza a házasságot.

Itt kell hagynia szeretett kastélyát, Annt - aki talán nem is szomorú emiatt -, a Hamu erdőt, a jóslatot, az álmokat és a lehetőséget a banyánál, hogy megfejtse azokat. Többé nem tud a szegényeken segíteni. Nem szökhet ki sétálgatni és vadászni sem. Nem viheti magával az íjját és a tegezét sem. Gyűlölte a tudatot, hogy ennyi minden forog kockán egy férfi miatt. Az érzelmek hulláma szakaszokban árasztották el. Először mérhetetlenül dühös volt magára, hogy nem volt képes arctalanul mozogni a város utcáin, és így leleplezte magát. Utána viszont elérte a bánat is. Szomorú, de mind emellett csalódott is volt, hiszen ezek végett lehet hogy mindennek befellegzett. Minden ami fontos a számára, itt kell hagynia.
Mielőtt még válaszolhatott volna, az öreg elindult az egyik elágazás felé.  
- Gyere velem, itt nem beszélhetünk. - A lány szófogadón követte őt. Nem azért, mert megbízott benne, hanem mert biztos akart lenni abban, hogy senki más nem tudja meg ezeket a fontos információ morzsákat. Elhaladtak egy régi színháznak tűnő épület mellett, aztán az utca végéig sétáltak és megálltak egy - a többinél jóval öregebb - raktárháznál. Az ablakok betörtek, vagy valaki betörte őket, a fal egyik fele hiányzott, a tető pedig csak darabokban fedte az egészet. Egy különös hangulat fogta el. Nem félt, de mégis ösztönei azt ordították, hogy rohanjon ahogyan csak tud.

Az idegen lassan megközelítette az épületen tátongó fekete űrt. A sötétség ijesztőnek, de egyben hívogatónak is tűnt. Ahogy lassan bementek, mintha egy világok közötti átjárón léptek volna át, ahová még a hold fénye sem ért el. Eddigi ismeretei szerint Agancsföldön minden helyet, kis alagutat és rést ismert, de mikor átért a "kapu" túloldalán, úgy érezte hatalmasat tévedett, ha azt gondolta hogy mindent felfedezett már. Ahogy körbenézett a viszonylag nagy épületben, rájött, hogy a város egyik legsötétebb oldala néz vissza rá. Az egész terem tömve volt emberekkel, akik különféle, nehezen beszerezhető holmikat árultak a standjukról. Gondol itt a fekete mágiára, egzotikus állatok húsára, és nagyon sok fegyver árusra is. Még azt is látta hogy az egyik sarokban egy magas, hegyes fülű férfi ópiumhoz és egyéb más növényekhez juttatja hozzá a vásárlókat. Nagy volt a gyanúja, hogy az illető nem halandó, hanem valami más volt. Rosa egyre ingerültebb lett, ahogy belegondolt abba, miként jutottak ide ezek az emberek - az apja tudta nélkül - és mi célból. Mégis követte az öreget, hogy utána járjon a dolgok eredetének.

***

A teremből csak három ajtó nyílt ki. Egy az északi oldalon, egy amin most készülnek átlépni, és egy amin először bejöttek. Minden részletet és kijáratot megfigyelt, hátha szüksége lenne rá. Az idegen olyan otthonosan mozgott a tömegben, mintha már ezredszer tenné meg ezt a távot. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy az emberek megbámulják őt, de nem fenyegetőn, hanem kíváncsian. Még az ajtónál posztoló őrök sem jegyeztek meg semmit. Nem mutattak rá és kiabálták meg, hogy mit keres itt, csak messziről figyelték. Akkor nem fordult felé senki, mikor a kétes alakkal bevonult a zárt helyiségbe. Maga a szoba olyan volt, mint az apja dolgozó szobája, csak sötétebb. Jobbról egy dívány, előtte egy farkas bunda, közepén egy íróasztal és két szék, mögötte egy kandalló. A tüzet valószínűleg nemrég rakhatták meg, mivel a parázs még javában pattogott, mikor ők beléptek, így tartva melegen. Ablak nem volt sehol, csak egy szellőzőnyílás. Ez azt jelentette, hogy nincs más menekülési útvonal, mint a háta mögött lévő ajtó. Ha valami baj történne, arra elhagyhatá az egész helyet. De ez nem biztosítja arról, hogy minden rendben fog menni. Az öreg nyögve leült az íróasztal felöli székre és végigmérte áldozatát.
- Mi lesz? Nem ülsz le? - Rosa általában ezért a hangnemért legszívesebben visszaszólt volna, de ez most más helyzet. Nem hibázhat. Inkább helyet foglalt a másik széken és kérdőn nézett vissza rá. Kimondatlanul is érteni lehetett, hogy mit sugároz szemével: "Tessék, itt vagyok, mostmár igazán elmondhatnád, hogy mi a fene folyik itt". Az íróasztalnál ülő idős ember úgy látszott, hogy kitudta mindezt olvasni a szeméből, mégis percek múlva szólalt csak meg.
- Tudom, hogy nemsokára pirkad és véges az időnk, ezért inkább a lényegre törnék. - Miközben beszélt szemfedőjén az a kis fény ami a szobában volt ravaszul megcsillant. - Tudom ki vagy. És azt is tudom hogy hová mész minden áldott este. - Hatásszünetet tartott, és úgy tűnt élvezte a kezében lévő hatalmat. - De azt leszögezném, hogy az ajtó előtt álló őröknek csak egy jelzés kell és pillanatok alatt eljuttatnak egy pecsételt levelet az igazságról.
- Te most fenyegetsz engem? - Húzta össze szemét kiszámítóan a lány. Nem törődött az erkölcsi normákkal. Már régen nem. Feleslegesnek tartotta egy ilyen embernek megadni a kellő tiszteletet.
- Szó sincs fenyegetésről, csak tudatni akartalak a helyzet jelentőségéről. - Rosa ebben erősen kételkedett, de inkább megtartotta magának a megfigyelését, és csendben maradt. - Mivel kegyes hangulatomban vagyok alkut ajánlok. Nem árulom el az apádnak a kis titkodat, ha te cserében minden este eljössz hozzám és én edzelek téged. Mivel úgyis kiszöksz a palotából, így gondolom továbbra sem okoz gondot a kijutás.

A szíve olyan vadul kalapált, hogy már-már a rosszullét környékezte. Nem az okozott fejtörést a számára hogy hogyan jut ki, hanem hogy milyen okból. Esetleg gyilkolni kényszeríti? Vagy olyan nyakatekert feladatokat ad neki, hogy a végén az őrület határán fog állni? Ez esetben inkább vállalná a kockázatot, és maga mondaná el az apjának, mintsem olyan dolgokat tegyen amiket teljes szívéből nem akar. 
- És neked mi hasznod válik ebből? Nehezen hiszem el, hogy csak úgy, szórakozásból kiképzel valakit gyilkológépnek. - A férfi ép szemében átsuhant valami furcsa érzelem, de a lány nem tudta kivenni belőle hogy mi is az pontosan. Viszont a szemébe nézett és így folytatta :
- Eggyel több ember fogja felügyelni a város zavartalan életét. Ennyi nem elég? Azt hiszed, hogy Agancsföld magától olyan erős, hogy a Mások és a Kór csak nagyon ritkán zavarják meg a nemesek nyugodt életét? Minden áldott nap meghal valaki a többiért. Vagy kémkedés közben, vagy harcosként, aki sorban kaszabolja le az ellenséges erőket. Azért, hogy ez a föld továbbra is biztonságos maradjon. Hogy ne kelljen reszketni attól, hogy ma vajon ki lesz a következő áldozat. Ez a szervezet, aminek én vagyok a vezetője, egy második támaszpont a város életében (a Lord magán fegyveresin kívül), amin nagyon nehezenen tud áttörni bárki is. Ha nem tudnám hogy ki vagy, akkor is felkerestelek volna, mert minden segítség nagy erő tud lenni. - Tudott arról, hogy a város nagy veszélynek van kitéve, de azt nem tudta hogy ekkorának.
- De miközben én "edzek", addig a család a nyomornegyed szélén éhen fog halni. - Nem mondta el pontosan, hogy kikre gondol, mivel tudta, hogy az öreg valószínűleg utána nézett a dolgoknak.
- Ne aggódj emiatt, majd én gondjukat viselem amíg el vagy foglalva. - Nem volt ebben teljesen biztos, de próbált hinni az asztal túloldalán ülő személynek. - Akkor elfogadod a feltételeket? - Lehe,  hogy ezzel most aláírja a halálos ítéletét, de úgy látta jónak, hogy nem utasítja el ezt a nem mindennapi kihívást.

***

 A Kastély őrség tagjai és még néhány másik társuk már a második estéjüket töltötték a Déli Tavaknál. Amióta itt tartózkodtak, azóta Equo egyre feszültebbé vált. Ezt az időjárás sem hozta helyre, mert napról-napra egyre sötétebb lett. Nem történt semmi érdekes a nyomozáson és a település helyrehozásán kívül, de olyan érzése volt, mintha valami közeledne feléjük. És nem jó indulattal. A második éjszaka minden előrejelzés nélkül az emberek elkezdtek sikoltozni. Mire sikerült felöltöznie és hadkészre állítania magát, addigra több tucatnyian rogytak a földre és kiáltottak segítségért. A legfurcsább az egészben az volt, hogy az egész nem tartott tovább negyedóránál, de mégis az elkövetőket nem találtak sehol. A fiú csak fohászokat tudott küldeni elfeledett isteneikhez, hogy ne egy Mással találják szemben magukat,  mert akkor mindannian a halál fiai lesznek.

Ezen az éjjelen a szokásosnál nagyobb volt a feketeség. Ha gyertyát is gyújtottak, az úgy tűnt, hogy nem tudja átszelni ezt a mardosó sötétséget.