Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy ilyen messzire merészkedett az erdőben. Nem szokott idáig eljönni a sok szóbeszéd miatt, miszerint egyre több a tündér a környező erdőkben, de a szükség most ezt kívánja. Az állatok érzik a zord hideg és a fagy közeledtét, ezért egyre jobban behúzódnak a sűrűbe. Az éhes vadász pedig követi őket. Minden héten magára aggatja íját, és az életét kockáztatva vadászik a rászoruló családnak. A két kislánynak, akik mindíg mesélnek az álmaikról, amikben egyszer gazdagok lesznek, és soha többé nem kell éhezniük. Az anyukának, aki van hogy a tudatlanságig hajszolja magát a munkával, hogy legyen mit enniük.
Ezért próbált a lehető leghalkabban lépdelni a havas fák alatt, és leste a hófödte földön a lábnyomokat. Nem kifejezetten értett a nyomkövetéshez, inkább a szemének és az ösztöneinek hitt. Mostanra olyan hideg lett, hogy a lány nem érezte az ujjait. Pedig a lehető legvastagabb ruháját húzta fel. De hiába, este még fagyosabb a levegő, mint nappal.
Pár napja volt kint utoljára, de az erdő mintha most más lenne. Óvatosabb. Minden néma csendbe burkolózott, és várt. Arra várt, hogy vadász mihez kezd, és kinek a vérét ontja majd. Még szellő sem fújt durván, csak hangtalanul lebegtette a bokrok vékony ágait.
A vadász fülelt, ő is várt. Készenlétbe helyezte íját, és hangtalanul lépdelt tovább. Mindegy hogy mit talál, le fogja lőni. De vigyáznia kell, ha egy tündérrel találkozik, akkor a lehető leggyorsabban el kell futnia. Ellenük nincs semmi esélye, csak két vas nyila. Ha bármi baj történne, akkor azt előkapja, és védekezik. És ha kell öl is. A hetek során megtanulta, hogy nem szabad az életet mindennél fontosabbak tarnia, ha bármit is az asztalra szeretne tenni.
A lábára koncentrált, és a légzésére, nehogy észre vegye az a nyúl, amit egészen idáig követett. Szerencséje volt, mert a gyenge szél felé fúj, így eltakarva az állat előtt a kilétét. Behúzódott egy fa mögé, és onnan várta a megfelelő pillanatot. A nyúl a földet túrta pisze orrrával, némi élelem után kutatva, de arra nem számított, hogy egy távoli fa mögött ott vár rá a halál. Csak az utolsó pillanatban döbbent rá arra, hogy itt a vég. Mikor már a vére vörösre színezte a havat körülötte, nem tudott tenni semmit, csak tűrte. És mikor a vadász durván felemelte, és magával cipelte lelketlen testét, ő már nem volt jelen, csak külső szemlélőként nézte az eseményeket.
***
A nyomornegyed bűzös utcáján egy rozoga, tégla épületben volt, és várta mestere szavát. Órák, vagy csupán csak percek teltek el, mikor ő belibbent, és jelentést tett, de mégis a mester nyugodtan ült, és hallgatott némán. Biztos a hallottakat emésztette, vagy csak a következő lépéseken gondolkodott. De ő már türelmetlen volt, és nem utolsó sorban kíváncsi is, így lázasan kérdezgette :
- Mikor derül ki, hogy ki a kiválasztott, Uram?
- Nyugalom fiam, eljön annak is az ideje, de nekünk addig is elő kell készítenünk neki mindent. - Hangzott a mogorva válasz.
- Ezek szerint már tudja ki az?
- Igen, tudom, de neked ez most nem fontos, más dolgod van. A részleteket következő hold töltekor a tudomásodra adom. Most pedig menj, és tartsd magad az utasításokhoz. - Dörmögte a mély, érdes hang a felettesének, aki szófogadón kilépett a vizelettől büdös utcára, magára hagyva mesterét. Ő bent maradt, és jegyzetelt. Mindent felírt, amit a fiú mondott. A gyertya lángjánál alig látott valamit, és szemébe lüktető fájdalom hasított. De nem törődött vele. Muszáj előkeszítenie mindent, a Vezetőnek.
***
Különleges este volt a mai, ugyanis a kastély könyvtárában összegyűltek az emberek egy ritka esemény alkalmából. Ezen a napon volt a Csapás - halandók és Mások háborúja - évfordulója, amit minden évben megünnepelnek egy esti "mese történet mondással". Párnákat és székeket hoznak, majd arra ülve várják a mesemondót, vagyis Ednát. Amióta Rosa az eszét tudja, mindig is ő volt a város mese mondója, és hosszú téli estéken adta elő világuk régi történeteit. De ma egy különleges mítosszal lepte meg az egybegyűlteket.
Könyv nem volt a kézben, ugyanis minden történetet a fejében tartott, és úgy szavalt, mintha a sorok előtte lennének.
Megvárta míg minden szem rá szegeződött és csak aztán kezdett bele:
- Réges régen, mikor még a Mások uralták földünk minden egyes részét, a halandókat nem vették számba, hanem rabszolgaként tartották őket fogva kristályokkal, és úgy adták és vették őket, mint napjainkban piacon a marhát. Nem zavarta őket, hogy egy érző lélekről van szó, csak a saját gazdagságuk és kapzsiságuk foglalkoztatta őket. Volt, hogy csak szórakozásból feltépték az ember nyakát, vagy csak kitekerték. Ez tőlük függött. Minden tőlük függött, és nekünk ebbe nem volt beleszólásunk. Nem rendelkeztünk a saját életünkkel. Ezt az emberek megelégelték, és megtizedelték a Mások sorait. Először csak keleten, de futótűzként haladtak tovább a többi kontinens felé. Mindenhol vér folyt. De nem csak a Másoké, az embereké is, akik életüket eldobva nyújtóztak a szabadság felé.
Ez a mind nem mehetett volna végbe, ha nincsenek a féltündérek, a koboldok, az Apró nép és később a boszorkányok és margonok. Ők voltak azok, akik kiálltak értünk, és a jövőnkért.
De mégis, mikor még folytak a harcok, és az emberek sorai már a végletekig fogytak, elterjedt egy mítosz, miszerint nem kell félniük, van egy féltündér, aki tündér és ember fia, és majd ő vezetni fogja őket a bajban. A legenda úgy tartja, hogy ő volt Armis, azaz Kardforgató, a hadnagy, ki embereivel kiérdemelték a Mások bizalmát, így megkapva Partim Mortalit. A mítosz szerint Armis a Vezető, akinek a leszármazottjai között egyszer újra lesz valaki Vezető, és a lehető legnagyobb bajból fog minket kisegíteni. Napjainkban már ugyan kevesebben, de vannak, akik még mindig hiszen ebben a mítoszban, és várakoznak. De adja az ég, hogy ne történjen semmi baj.
Az udvar népe figyelmesen hallgatta a bölcs beszédet, és miután annak vége lett, kérték a következőt, régi legendák közül. Közben a cselédek forró csokoládét osztogattak, és halgattak. Rosa még mindig a az előző történeten töprengett, mikor a többiek már mind másra figyeltek. Ha az a féltündér Vezető valóban létezett, és a leszármazottjai között feltűnik majd a következő kiválasztott, akkor az nagy segítség lenne a halandóknak. Lehet, hogy nem most, de valamikor biztosan. Mivel a Mások és a tündérek hosszú évtizedek alatt nem felejtenek, a bosszú sem kizárható.
Russell az ajtófélfát támasztva hallgatta a kicsit termetes, középkorú asszonyságot. Sokfelé járt már a kontinensen, de ilyen módon még sosem hallotta a történetet. Armis nevű hadnagyról nem is hallott még ezelőtt. Pedig gyermekkorában sok történetet ismert a szüleitől, de az Agancsföldi mítoszok kimaradtak ebből a körből. Végülis örült, hogy eljött, és új dolgokat tudhatott meg.
Látta az egyik polcnak háttal dőlve Rosát is, akit mintha a történet magával ragadott volna. Vad arcára kiült a kíváncsiság, de szeme üresen paztázta a körülötte ülőket. Russellnek olyan érzése volt, mintha lelkileg itt sem lenne.
Eguonak igaza volt. Ez a lány megállíthatatlan és ráadásul még makacs is. Már az első pillanatban mikor meglátta, volt benne valami különleges ami megfogta. De vigyáznia kell vele, ha nem akarja mindkettőjüket veszélybe sodorni.
Muszáj húnia egy határt, amit utána be is kell tartania.
Többnyire.
أنت تقرأ
A Vezető
خيال (فانتازيا)Agancsföld a kontinens közepén található, ahol a dolgok nem úgy mentek, mint ahogy azoknak kellett volna, ugyanis egy gonosz, nem e világi erő - aminek a kilétét még a mai napig sem tudták megfejteni - még mindig terjeszt egy sötét, ronda Kórt, ami...
