A Vezető

6.fejezet

A kora reggeli fagy kellemesen csípte a bőrét. Közben a kastély körül húzódó úton szedte a lábát egyre gyorsabban. Nemrég kezdett bele a nagy futásba, de már most égett a tüdeje. Az udvarban ilyenkor még mindenki aludt, így egyedül tengette perceit. Hallgatta az itt maradt madarak álmos énekét, nézte ahogy a nap egyre nagyobb léptekkel tör felfelé az égbolton, és élvezte ahogy a feszes copfjából a szél kihúz egy-egy szálat. Már régen érezte magát ilyen jól. Az utóbbi időkben egyre több volt rajta a nyomás, ezért ez a könnyed, reggeli kocogás kiűzött minden felesleges gondoloatot a fejéből. Volt ideje tűnődni az esküvőn, hogy hogyan akadályozhatja vagy tolhatja el. Ki kell találnia valamit, ha nem akarja az élete maradék részét egy bizonyos ember mellett leélni. Kivéve, ha itt maradhatna, és nem kellene kis Klement meg kis Rosát gyártani. Ezen gondolatra még a hátán is felállt a szőr.

Magában tűnődve futott tovább az úton, mit sem sejtve, hogy egy nála két fejjel magasabb fiú áll előtte három láb távolságra, így teljes testsúlyával ránehezedve neki esett, majd eldőlt mind a kettő a kavicsos útra. Rosa várt pár szívdobbanásnyi időt, és csak akkor mert felnézni szegény áldozatára. Mikor aztán felnézett, meglepetten nyugtázta hogy azt a fiatal őrt sodorta el, akit az edzésein szokta titokban megfigyelni, és akivel nemrégiben a kastély hátsó bejáratánál találkozott. Egy szóval Russell. Az előző találkozásuk alkalmával nem akart mondani semmit, főleg amikor meglátta mellette Equo kíváncsi tekintetét. Belegondolva, most is csak nézte azt a szép zöld szempárt, és másodpercek óta nem mondott semmit. A lány amúgy is kipirult arca most végképp vörös lett. Összeszedte gondoltatait, és próbálta szétválasztani összeakadt végtagjaikat.

- N-Ne haragudjon! Nem vettem észre.
- Nem, az én hibám. - Mentegetőzött a másik is. - Nem kellett volna az útjába állnom.
Rosa nagy nehezen leszállt Russell felsőtestéről, de nem kerülte el figyelmét a ruha alatt feszülő kidolgozott izomzat. Ebbe megint belepirult, és csak remélni merte hogy a fiú nem vette észre. Miután felálltak a kavicsról nem szóltak egymáshoz semmit. Nem azért, mert nem akaratak, hanem nem jutott eszükbe semmi kézenfogható mondat. A végtelennek tűnő szótlanságot Russel törte meg.
- És hogyhogy Ön itt kocog, és nem a kastélyban parédázik az eljegyzési ruhájában?
- Maga most sérteget? - hördült fel a lány dühödten.
- Dehogy, nem! - Nem állt szándékában megbántani, de úgy tűnik nem szereti ha erről a kényes témáról kérdezik. Inkább kivágja magát ebből a helyzetből, és bemegy az edzőterembe. Már fordult el ,mikor még hozzátette : Csak érdeklődtem, de ha nem...
- Várjon! - Szólt utána Rosa, és megvárta míg ránéz. - Mostanában mindenki az eljegyzéssel van elfoglalva, de próbálok nem is gondolni rá. - itt kis szünetet tartott,és csak aztán folytatta - Szerintem ez egy hatalmas nagy baromság. Fogalmam sincs miért kell egyáltalán hozzá mennem Klemenhez. Talán apám, a Lord, így akarja a két terület között megerősíteni a kapcsolatot.
- Micsoda? A Háromfejű-kígyó szurdok örököse? Ő hozzá kell mennie? Már egyszer voltam a kastélyukban, de higgye el, az a hely nem olyan mint ez. Mintha egy más világ lenne.

Meglepte a fiú nyilt beszéde. Nem gondolta volna, hogy a mindíg készenlétben álló morcos őr ilyen is tud lenni. Ezen felindulásból erőt vett, és folytatta a társalgást.
- Még sosem jártam ott. Ő és a családja nem hívtak magukhoz minket, csak vendégeskedni szerettek. Miben más az a hely, mint ez?
- A város felépítése ugyan hasonló, de a lakosság modora rendkívül eltér az itteniekhez képest. Sokkal nagyobbak a nyomornegyedek, és az utcáknak nincs meg az a sajátos hangulata. De ne aggódjon, nem messze a kastélytól van egy kocsma, ahol isteni a marha ragu.
Rosa az utolsó mondat hallatán hangosan felnevetett. Olyan jól esett neki a nevetés. Már nem is emlékszik, hogy mikor nevett utoljára.

Russell megbabonázva hallgatta.
Úgy nevett, mintha már nem is emlékezne hogyan kell.
Közben majd meghasadt a lányért a szíve.

- Tudod mit? Hagyjuk az erkölcsi normákat, melletted úgy sem tudok komoly maradni. - Oldódott fel teljesen.
- Jó ötlet. Már engem is zavart a sok magazódás. Szívesebben beszélek nyíltan. - Helyeselt a másik is.
- Egyébként biztos tudod, hogy ki vagyok, de azért megejtek egy késői bemutatkozást. Rosa Barker. - És oda nyújtotta a kezét. Az elfogadta, majd szorosan megszorította.
- Russell.
- Csak simán Russell? Mi a vezetékneved?
- Mivel az otthonokban az árváknak általában nem adnak vezetéknevet, így nekem sincs. Később, mikor meg akartam keresni, már nem tudtam utána járni a valódi nevemnek.

Halkan megemésztette a hallotakat. Azt gondolta hogy egy nemes ficsúr, aki bármit megengedhet magának, és ezért most pár hónapig itt él. De tévedett.
- És akkor hogyhogy itt vagy most? Úgy hallottam nem maradsz sokáig. - Érdeklődött tovább, miközben már olyan távolságban voltak a következő kijárattól, hogy érezni lehetett a bentről kiáramló forróságot. Végre! Már teljesen megfagytak az ujjai. De azt tervezte hogyha visszatérnek, hogy egy kellemes fürdő mellett felmelegszik.
- Ez igaz, csak gyakorlatokat tanulok, aztán megyek tovább a következő vidékre. A mesterem a legjobban szeretne kiképezni.
- Ki a mestered? Lehet hallottam már róla. - Veszélyes kérdés. De minél többet tud, annál jobb. Russell egy ideig hallgatott. Rosa már épp fel akarta tenni újra a kérdést, hátha rosszul hallotta, de hirtelen megszólalt.
- Nem ismered. Ezen a kontinensen nem ismerik el igazán, pedig egy remek ember.
Russell nem akart többet mondani, inkább elterelte a beszélgetést békésebb vizekre.
- Sajnálom, de most mennem kell, nemsokára váltás lesz, és nekem a helyemen kell lennem.
- Semmi probléma, de... remélem lesz még alkalmunk egymásba szaladni.
Így búcsúztak el, amint beértek a kastélyba, majd útjuk ketté szakadt, egyik erre ment, a másik arra.
Rosa megejtette a magának megígért fürdőt, Russell pedig az az napi szolgálatra készülődött.

***

A mai napon is olyan gyönyörű volt, mint mindíg, de most a szokásosnál jobban sziporkázott. Ann egy félhosszú, kék fodros szoknyát viselt, ami kiemelte szeme különleges színét. A pupillája körüli ibolya kék kör miatt a szeme olyan, minta szivárvány színben úszna. Pont mint a hugának. Ez is csak egy fegyver volt a sok közül, amit felhasználhat ha beüt a baj. Ezekkel a gondolatokkal indult a lakosztálya kedvenc részére, a szépség szalonba. Itt a cselédek és a szolgák különféle szolgáltatásokkal kényezetetik, amikor csak szeretné. Már épp ült volna le a székébe, amikor Edna, a nevelőnő, bejelentette, hogy apja óhajt vele beszélni. Ann nem is várt tovább, egynesen oda ment hozzá, és belekezdett.
- Miért hívatott magához apám? - Azzal a hangnemmel beszélt, amivel általában mindenkit levett a lábáról. Bízott abban, hogy szülője is így gondja.
- A Déli Tavaknál való küldetésről akartam beszélni. Felvetetted az ötleted, és én tűnődtem rajta.
Ann leplezte izgatottságát, és arcára komoly kifejezést erőltetett.
- Szóval úgy döntöttem, hogy elengedlek, de egy feltétellel. Lesz egy kísérőd, aki vigyáz rád.
- Nagyon szépen köszönöm!! Nem fog bennem csalódni. - Ezután beszívta a levegőt, és csak azután fújta ki, mikor már az ajtón kívül volt, messze a dolgozó szobától.
Végre! Végre bizonyíthat, megmutathatja hogy mire képes. Van esélye, amit nem szúrhat el.

És amikor majd bizonyítani fog, mindenkinek le fog esni az álla.

Xx Sziasztok emberek!
Bocsánat hogy ritkán hozom a részeket, de jó munkához idő kell. Addig is, amíg vártok jó olvasást!Xx