Focistának születtem (Harry Styles)

1.10

Utálom magam. Egy dolog van ami miatt még élek, ő Harry. Ő tartja bennem az utolsó reményeket, azt, hogy még lehet normális életem. De tudom, hogy nem és ezt ő is tudja. Pontosan tudja, hogyha valakinek -ezesetben nekem - nincs családja, az már nem élhet teljes életet.

Ép most mellettem ül bíztat, hogy ne adjam fel, egyszer rendbe jön minden. Majd egy rendőr sétált oda hozzánk, vagyis kettő.

-Elnézést, ön Mrs Forbs lánya? -lenézett a jegyzettömbjébe és folytatta. -Lena Forbs. -bólintottam, majd újra belekezdett látszólag betanult mondókájára. -Kérem fáradjon be velem a kapitányságra. Egy fontos dolgot meg kell beszélnünk magával. -íjedten Harryre pillantottam, aki csak bíztató tekintetét sugározta rám, ami egy kicsit fokozta a feszült helyzetet.

Megdermedve csak annyit tudtam mondani, hogy Harry jöhet-e velem. A rendőr, vagyis Mr. Stolen (az előbb bemutatkozott; szerk.) megengedte, így négyen sétáltunk be a kapitányságra. Mr. Stolen egy zárt és hangszigetelt terembe vezetett minket, amit akkor vettem észre mikor beértünk, hogy egy kihallgatóterem.

-Kérem üljenek le! -kínosan leültünk majd a rendőr velünk szemben foglalt helyet.

-Szóval.. miről lenne szó.. Mr. Stolen? -kérdeztem kissé félve, hogy talán valami baj van.

-Arról lenne szó, hogy ön ugye még csak 16 éves, és egyben kiskorú. A bíróság az ügyben arra a döntésre jutott, hogy magának nevelő szülőkhöz kell mennie legalább 2 évre, vagy egy rokonhoz, családtaghoz, akár közeli baráthoz aki már felnőttkorú és alkalmas az ön ellátására. - én csak elképedve bámultam magam elé, és aztán eszembe jutott valami. Harry már 19 éves. Talán ha nagyon küzdünk érte, akkor hozzáköltözhetnék, és ő lenne a "nevelő"-m.

-Öhm.. izé. Egy pillanatra kimenne, hogy beszélhessek a barátommal? -mondtam megnyomva a barátom szót. A rendőr csak motyogott az orra alatt egy 'perszét' aztán kiment én pedig nekitámadtam Harrynek és elhadartam írtó szuper ötletemet.

-Ö.. Lena biztos vagy te ebben? Mert én nem vagyok biztos benne, hogyha eljön spontán egy őr átnézni a házat, nem fog találni piás üveget. -ez most komoly? Nem akar elvállalni, hanem inkább elküld egy kibaszott házba, ahol ismeretlen személyek vennének körül.

Megdöbbenve, közben dühbe forogva csak ennyit mondtam neki:

-Kössz, Styles! -és mielőtt megszólalhatott volna, behívtam a rendőrt és közöltem vele, hogy benne vagyok a dologban. Na nem mintha lenne más választásom.

-Rendben, felhívom a családot és szólok nekik, hogy jöjjenek érted. És nyugodjon meg, jómódú családba fog kerülni. Semmi ok az aggodalomra.

Na igen, semmi ok. Csak ép egy családtagom sem maradt, Harry is lemondott rólam. Inkább elküldött egy idegen családhoz, minthogy engedte volna, hogy nála lakjak. Nagyot csalódtam benne, így az előbb el is küldtem, azzal, hogy hagyjon békén. Igazából arra számítottam, hogy visszafordul és felkap az ölébe, közli hogy mehetek nála és.... és.. ez csak egy szép gondolat.

Míg az új "szüleimet" vártam a telefonomat nyomkodtam és felhívtam Roset, hogy elmeséljek neki mindent, ugyanis az utóbbi időben eléggé eltaszítottam magamtól szegényt.

📞
Rose: Szia. Te rólad is hallani? -nevetett bele a telefonba, majd mikor meghallotta a szipogásom, rögtön komolyra váltott. -Mi történt? Mi a baj?
Me: Gyere a rendőrségre és elmondok mindent. 2. emelet folyosó. Gyors legyél, mindjárt költözöm. -szerintem annyira megíjesztettem szegényt, hogy csak egy okét motyogott és lerakta.
📞

Körülbelül 10 perc elteltével Rose lihegett fel a másodikra. Szerintem idáig sprintelt. Úgy szeretem. Felálltam és szorosan megöleltem, majd leültünk és elmeséltem mindent, részletesen.

-Úristen! Szóhoz sem jutok! -csak bámult maga elé. -Őszinte részvetem, Lena. Nagyon sajnálom. Ne aggódj én melletted állok. Ja es Harry, vele még megbeszélni valóm van. -mondta én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.

-Nagyon köszönöm, Rose! - majd ismét megöleltem.

Ölelkezésünket Mr. Stolen szakította meg, és az.. új családom. Egy körülbelül harmincas éveiben járó nő, egy negyvenes férfi és két gyerek: egy körülbelül velem egyidős lány és egy kisebb, látszólag tíz alatti kisfiú.

Azt hiszem kicsit sokáig időztem azon, hogy lemérjem őket, mivel már csettintettek az arcom előtt, hogy figyeljek oda.

-Ja, elnézést! Jó napot! -erőltettem egy kamu, de hihető mosolyt az arcomra és nyújottam a jobb kezemet.

-Szia Lena! - mosolygott kedvesen a nő, majd mindannyiukkal kezet fogtam. -Tegeződjünk, rendben? -én nem tudom, de nekem ez a nő, sőt az egész család nagyon fura. -Én Katherin Smith vagyok, ő John, Nina és Andrew.

Én végig egy erős kamu mosolyt tartottam a számon, míg bemutatta az "anyukám" az új családomat. Körülbelül fél óra múlva már az ujdonsült otthonomba tartottunk. Én feszülten bámultam kifelé az ablakon, amikor John leparokolt egy nagy, háromeletes ház, szinte palota mellett.

Kiszálltunk az autóból, Katherin karon ragadott és behúzott a házba, a többiek lemaradtak. Én léptem be először utánam pedig erősen csapódott az ajtó. Aztán egy erős kezet eréztem a vállam fölött és megrémültem.

-Drága szívem. Tőlünk ne várj szeretet, törődést és ehhez hasonló nyálas dolgokat. -lesokkoltam a mondatán. Hogy mi? Ezt mégis mire érti.

Majd karon ragadott ismét, és a bejárati ajtó melletti pinceajtóhoz rángatott majd ledobott a lépcsőn és becsapta az ajtót.