A mennyei pokol

5.🍓

Amikor Rivaille elengedte a kezem, akkor tudtam, hogy onnantól a magam erejére vagyok bízva. Mert, ahogy mondta a Kiképző Alakulat kemény, iszonyatosan kemény és, ha ehhez hozzápárosítjuk az én nagy számat, meg azt, hogy nem igazán tudok parancsolni neki, mert ami kikívánkozik, azt soha nem tartom vissza...Akkor nagyon kemény.
Őszintén ez egy baromi nagy hülyeség volt a részemről. Nagyon nagy. Szerettem megmondani a véleményem. Úgy gondoltam ez a minimum, ez jár. De nem. Tévedtem.
Viszont egy dolgot fel tudtam használni a kiképzésen. Egy olyan dolgot, amire kincsként tekintettek. Azt, hogy Rivaille megtanított a 3D manőver használatára.

2 nappal a Mária Fal bukása után.

Csatlakoztunk a Kiképző Alakulathoz. Mind a négyen. Eren, Armin, én és Mikasa attól a naptól kezdve katonák voltunk. Újonc katonák. Elszántsággal teli újoncok, akik az igazság sötét arca elől menekültek a kiképzésbe. Igen, mert mi mindnyájan azt akartuk, hogy a Titánok bukjanak és mi felülkerekedjünk rajtuk. Persze ez egyáltalán nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan azt mi felzaklatott gyerek fejjel kigondoltuk. Hisz az óriásokkal való harc kemény volt. Akárcsak a bennünk rejlő remény.

-Hogy hívnak, törpe?-förcsögött a képembe a Kiképző Alakulat parancsnoka.
Álmosan törölgettem meg a szemem. Egy tétova pillanatig néztem, ahogyan rám gülleszti az ő szemeit és azok az idegességtől majd' kiesnek. Lassan szavakra nyitottam a számat, mert már akkor túl sokáig húztam az időt.
Körülöttünk néma csend. Csak a szuszogása hallatszott.
-Lisa Kerscher!-húztam ki magam, de azonnal összegörnyedtem.-És nem vagyok törpe!-mondtam ezt is, olyan erőltetett tiszteletteljes hangon, amiről lerítt, hogy azért tettem hozzá, mert az egomat sértette.
A kezemet próbáltam a szívemen tartani, de fáradt voltam. A szokásosnál is fáradtabb.
Amióta Rivaille elment azóta egy percet nem aludtam. Idegesen bámultam a város toronyóráját és számoltam a perceket. Tudtam, hogy hosszú lesz az a két hét és addig semmilyen baromságot nem kellene véghez vinnem. Azonban ez már az első napon megbukott.
-Ki ad a gyerekének ilyen nevet?-köpte a szavait felém, akár a kígyó a mérget.
-Ki hagyja életben a gyerekét, ha így néz ki?-vágtam vissza végigmérve Sadish-t.
Szerencsémre nem a ideg jelei rajzolódtak ki az elég csúnya arcán, hanem mosolyra húzta az elcseszett ajkait.
-Tch...Harcias. Értem a hadnagyot.-motyogta, majd tovább sétált.
Túléltem. Első benyomás: szar.
MI? AZT MONDTA, HOGY HADNAGYOT?
Eren elé lépett. A visszataszító leheletével a képébe hajolt. Véres szemekkel meredtem rá. A pillanatra vártam, hogy mikor szólal meg. Akkor csaptam le.
-Hogy hívnak, fiú? Nyeszlett egy valami vagy.-emelte fel Eren pólóját, hogy megvizsgálja az izmait. Öhm...Amik nem voltak neki.
-Nem mindegy? Úgy is be fog neki szólni a neve miatt.-tört ki belőlem. Nem tudtam elnézni, ha valaki Erent cseszteti. Már akkor tudtam, hogy szívni fogok a megszólalásom miatt. Uhm.
-Szerencséd van. Ha a heichou nem kért volna meg arra, hogy ne verjelek szét a nagy pofád miatt...Már rég halott lennél.-beszélt háttal nekem.-De a Téli Kiképzésen, úgyis elintézed magad.
-Szerintem is.-forgattam a szemeim, de már mindenki a kezét lóbálta, hogy elég, fogjam már be a számat. Ja. Be kellett volna. Egy pofon csattant az arcomon. Egy lágy pofon. Csak olyan ijesztgetés szerű. Olyan 'ha mégegyszer valaki megszólal agyonütöm.'-Ezt nem kellett volna.-mosolyogtam diadalittasan.
Hirtelen valami apró kis félelem szerű suhant végig az arcán, de gyorsan tovább is szállt.
Ez az én köröm volt.
Nem szóltunk többet egymáshoz. Éreztem, ahogyan vibrál körülöttünk a levegő olyan mélyen ontották az érzései a feszültséget.
-A hh..heichou?-kérdezett dadogva egy fiatal, barna hajú lány.-Rivaille heichou? A Felderítő Egységből?
Hirtelen mindenki suttogni kezdett. Ehw. Büdös vénember.
-Miköze neki a hadnagyhoz?-kiáltott oda valaki. De ugyanezt a kérdést kaptam meg a többi irányból. Éreztem, ahogyan a kíváncsi tekintetek a hátamba fúródnak. Állnom kellett őket. Tudtam, hogy vörösödök, hisz a szívem ezerrel kezdett dobogni mikor rá gondoltam. Ilyet még soha nem éreztem.
Gyorsan a szemembe sepertem a hajam, amely eltakarta az érzelmektől fűtött arcomat. Rivaille. Meghallottam ezt a nevet és máris rám tört a hiánya. Oh a fenébe. Két hét.
Sadish megtorpant. De nem szólt. Csendben volt. Talán mert közelezték rá. Talán mert félt a halálától.